Mielőtt egy kis hülyeségen összevesztek, mielőtt megharagszol, mielőtt elkezdenél nyávogni... gondolkodj el 1 percre.. MEGÉRI?! Megéri felkelni reggel úgy, hogy ő nincs?! Megéri lefeküdni este úgy, hogy tudod holnap már nem láthatod?! Megéri egész nap dühösen, de mégis szeretettel gondolni rá, miközben ott lehetnél vele?! NEM! NEM ÉRI MEG. Mert minden perc együtt, egy soha vissza nem hozható pillanat.. És semmi nem ér többet ennél! 

- Én csak emlékszek, hogy milyen volt ezelőtt .

- Hogy érted ?

- Úgy értem, a dolgok változnak. Az emberek változnak, te változtál. Órákat beszéltünk és most szerencsésnek mondhatom magam, ha naponta pár percet beszélek veled. Te velem akartál lenni és most úgy teszel, mintha mindig túl elfoglalt lennél. Emlékszek a viccekre, a nevetésekre, a mosolyokra, amiket megosztottunk. És én kételkedem benne, hogy te akármire is emlékeznél ezek közül.

Amikor összetöri a szíved nem érez semmit . Könnyen túllép rajtad, mintha mi se történt volna. Te pedig úgy érzed, mintha éned egy darabja hiányozna. Nem tudsz enni, nem tudsz aludni. Csak rá gondolsz, és azon agyalsz, hogy vajon Ő gondol-e rád, vagy vajon hiányzol-e neki. Hetekig hónapokig, van amikor ennél is több ideig csalódott vagy. De utána rájössz, hogy mi az igazán fontos és eldöntöd, hogy inkább magad miatt kellene aggódnod. Hamarosan tovább lépsz... ő pedig megragad annál, hogy lát téged mosolyogni... és rájön majd, hogy ő rontotta el. Egy nap mindent meg fog bánni ..

Köszönöm, akkor is, ha szerinted fölösleges. Sérülések százait hordom magamban, miközben úgy kell tennem, mintha én lennék a világ legboldogabb embere. Ma legalább úgy éreztem, hogy valaki kézen fog és azt mondja, hogy nem vagyok egyedül. Úgy éreztem, hogy szeretsz, hasznos és fontos vagyok.

Szereted őt, ugye? - 

Ez csak egy egyszerű pszichológia kérdés. Nem egy név, csak úgy, megemlítve. És mégis, valaki hirtelen eszedbe jutott... 

Hiszem, hogy csodálatos vagy, hogy van benned valami fantasztikus, függetlenül attól, hogy mi történt veled az életben, függetlenül attól, hogy idősnek, vagy fiatalnak gondolod magad.

Folyamatosan eltöprengek, hogy van-e értelme. Csak gondolkodok, mást nem teszek, de az a baj, hogy mindig oda jutok, hogy szeretem. Miért?? Bárcsak tudnám. Eddig jobban akartalak szeretni, mint most. Most nem akarlak, nem csak azért, mert nem érdemled meg, hanem mert belepusztulok, hogy nem tudok másra nézni. Hiába nézek rá akárkire, nem látok benne semmit, nem érzem, hogy meg kéne szeretnem, hogy kell. De ha rád nézek, meglátom a mindent. Annyira nem érdemled meg pedig. Annyira, de annyira meg kéne, hogy vesselek. De közben meg annyira imádlak, megőrülök érted. Még ha megcsalsz is megbocsátom, mert olyan hülye vagyok, hogy nem tudok nélküled élni. De ha tudnék se akarnék, mert mindenhogy szeretlek, bármit teszel, bármit mondasz, mindenképp oda vagyok érted!

Hamarosan eljön az a nap, amikor már nem fogok emlékezni pontos vonásaira, arra a vadító illatra, amit ő árasztott. Hamarosan elérek arra a pontra, hogy nem érdekel mi történik vele, hogy kivel van és mit csinál, sem pedig az, hogy gondol-e rám ebben a pillanatban. Azt hiszem, képes leszek nélküle élni. Azt hiszem, már ilyen szinten nem érdekel. És többé nem is fog.

Fontosnak tartom, hogy megtanulja az ember elengedni azt, akit szeretett. Nem szabad görcsösen ragaszkodni senkinek az emlékéhez, akármekkora űr is marad utána. Egyszerűen tovább kell lépni.

"Az átlagembernek nincsenek álmai. Eladta őket a biztonságáért, és megalkudott a körülményekkel. A legtöbb ember azért nem mer álmodozni, mert attól fél. hogy csalódnia kell. Az átlagon felüli embernek hatalmas, erős, meghatározó álma van. Segítségével hajtja magát előre. Nem az álmát "méretezi" a valósághoz, hanem a valóságot tágítja ki álma valóra váltása érdekében." -Bill Quain

"Azzá válunk, amire a legtöbbet gondolunk, és azt vonzzuk magunkhoz, amire a legtöbbet gondolunk. Ha a fejedben látod, akkor a kezedben kapod meg. És ezt az alapelvet három egyszerű szóban lehet összegezni: A gondolatok dolgokká lesznek."

Keskeny és csúszós volt az ösvény. Az egyik lábam kicsúszott alólam, és letaszította a másikat az útról. De talpra álltam és azt mondtam magamnak: "csak megcsúsztam - nem estem el..." Mindannyiunkban ott él a felelősségérzet, hogy folytatnunk kell, mindannyiunknak kötelessége, hogy küzdjünk. 

Mindenkinek joga van egy kis zugra a lelkében, ahová nincs belépés mások számára.

Mi a reményt kínáljuk... Gondoljon a szivárványra! Szép, de megfoghatatlan. A legáttetszőbb fátyol, egy égi ív. Ha egyszer átmehetnénk a szivárvány alatt, és megtudhatnánk, mi van mögötte... ki tudja, hátha a szivárvány a csillagok felé nyíló kapu? S mégis, mihelyt megközelítjük, a szivárvány szertefoszlik.

Nem tudok boldog lenni úgy, hogy tudom, te valaki mással élsz. Megölsz bennem valamit. Ami köztünk van, az nem mindenkinek adatik meg. Túl gyönyörű ahhoz, hogy elhajítsuk magunktól.

Bárcsak meg tudnám neked adni azt, amit keresel, de nem tudom, mire vágysz. Van a szívednek egy olyan zuga, amit senkinek se társz fel, még nekem sem. Mintha nem is igazán velem lennél. A gondolataid valaki másnál járnak.

Egy dolog elméletben elfogadni az elszakadást, és megint más ülni a reptéren és szembenézni a tényleges búcsúval.

( Barátnőmnek  ♥ )

Van egy bizonyos pillanat, amikor meg lehet csókolni egy nőt. Ilyenkor a tekintete bizakodóvá, kissé sebezhetővé válik. Hallod saját magad, ahogy értelmetlen butaságokat fecsegsz, majd hirtelen megérzed a vonzást, azt a másféle érzést. Az árnyékokból szövetségesek lesznek.

Ha ilyen kora hajnalban kint jársz, nem érted, miért nincs több ember az utcákon, mások miért nem élvezik a nap kezdetét. Szinte bűn kihagyni az első napsugarakat, a madárcsicsergést, a levegő finom frissességét. Ilyenkor kiváltságosnak érezheted magad, amiért ott vagy a kezdeteknél, megelőzve mindenki mást.

Jól voltam... majd feltörtek az emlékek. Amikor megöleltél, amikor csak ketten voltunk... Egymásnak voltunk teremtve, és ezt te is tudtad jól... Már akkor el kellett volna engednünk egymást, de nem tettük. Merészen bíztunk a másikban... most pedig mint két idegen, csak egymás szemébe nézünk hidegen, aztán elfordulsz. Mintha egy senki lennék, akit soha nem ismertél volna..

Sok ember van az életben, akikkel nem tudsz közös pontra jutni.. őket egyszer muszáj elengedned. De vannak olyanok is, akikkel ugyanúgy nem vagytok egy hullámhosszon, ennek ellenére mégis megszereted őket. Ezeket az embereket nem elég elengedni.. el kell löknünk magunktól, hogy ráeszméljenek a hiányunkra.

- Nem szeretsz már?

- Nem tudom. Azt hiszem, még mindig szeretlek, csak éppen nem érzem.

Mindig azt mondogattam magamnak : megérte.. Most jöttem rá, hogy messze nem érte meg, és soha többet nem akarok szenvedni olyan ember miatt, akiről tudom, hogy sosem szenvedne értem.

Talán ezt rontják el a legtöbben: ragaszkodnak valakihez, aki már rég nem az a valaki, akibe beleszerettek.

Azt hiszem vége... Már nem érzem azt a szeretetet, amit eddig te váltottál ki. Talán már nem fogok úgy mosolyogni rád, ahogy eddig. Talán, már nem fog fájni annyira, ha nem válaszolsz, vagy ha nem törődsz velem... Lehet, hogy már túl vagyok rajtad. Vagy csak sikerült annyira mélyre eltemetni az érzéseimet, hogy már nem fáj, az űr, amit neked nem sikerült kitöltened...

Valami mindig visszahúz hozzád.

Nem könnyű túl lépni azon, akit valaha legjobban szerettél.. Ha úgy érzed nem megy, és összeomlasz, gondolj arra, hogy menni fog, végig tudod csinálni, hiszen nem véletlenül nincs már melletted! Mindennek meg van a maga oka..

Tudod, talán csak azért akarok elmenni, hogy visszajöhessek. Hogy fájjon mikor távolodom, hogy hiányozzak, mikor nem láthatsz és, hogy majd örülj, ha visszatérek. Igen, talán csak érezni akarom, hogy boldog vagy, hogy viszontláthatsz.

Beleőrülök a tudatba, hogy valaha nem leszel itt mellettem, és elmész. Hogy úgy mész el, hogy nem tudod, mennyire szeretlek, és mit érzem.. De nem tudom érdemes-e tudatnom veled, ha egyszer tudom, te sosem fogsz viszont szeretni.. Vagyis nem úgy, ahogy én. Egy hatalmas zsákutca az egész életem, amióta belekerültél.. nem bírok nélküled élni, mégis ezt kellene.. nem akarlak elveszíteni, pedig ez lenne a helyes. Szenvedek ha velem vagy, és ha nem.. Ha beszélünk és ha nem. Minden egyes szavaddal bántasz, miközben ugyanazokkal a szavakkal erősítesz is... Nem tudom meddig bírom...

Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz.

Nem baj, ha fáj. Fájjon csak. Szakadjon ki a szíved, érezd, ahogy darabokra tépik, de ne merülj el benne. Tudd, hogy mikor kell nemet mondani az önmarcangolásnak és felállni: tovább menni, mert mások várnak. Szükségük van rád, és nem állhatsz meg. Érezned kell, ha fáj, át kell élned, de tudnod kell, hogy hol van a határ. Hogy mikor kell felállnod és magasról tenned a körülményekre. Menj és higgy, mert akinek hite van, mindene van. Rakd mellé a szíved, higgy magadban, és ha ezt mások is megteszik érted, mert szeretnek, nem lesz lehetetlen.

Ilyenek vagyunk, tudjuk, hogy nem lehet és mégis akarjuk. Tudjuk, hogy fájni fog és mégis belesétálunk. Persze, hisz imádjuk a csapdákat, a veszélyt, a kihívást, mi nők meg főleg. Mert mi kell nekünk, csak az, ami nem szokványos, ami nem egyszerű, ami bonyolult, ami más, mert azt hisszük, hogy majd nekünk egyszerű lesz, nekünk menni fog. Aha, csak egy aprósággal elfelejtünk foglalkozni, mégpedig azzal, hogy az elején megéreztük, hogy ez is olyan lesz, mint a többi. De valamiért még mindig nem hallgatunk az érzéseinkre, pedig mennyi csalódástól kímélnénk meg magunkat, de végül is, pofonból tanul az ember.

Őrülten szerelmes voltam belé. Mindent feladtam volna érte. Aztán történt valami, ami miatt elkezdtem utálni. A távolság, vagy a várakozás? Nem tudni. Majd ismét felbukkant az életemben. Kezdtem újra megszeretni. Valami ismét fellobbant bennem. Boldoggá tett úgy, hogy nem tett érte semmit. Másnap újra fájdalmat okozott.

Soha nem szabad visszamenni ahhoz, akitől egyszer véglegesen elment az ember. Ez életszabály. Nagyon kevés életszabály van. Ez az egyik.

Mindig lesz egy ember, akin sosem tudod majd igazán túltenni magad. Nem számít, hogy hány jobb emberrel találkoztál, akik jobban bántak veled és akik jobban szerettek, az agyad hátsó zugában mindig ott lesz az az ember, akit teljesen sosem tudsz elfelejteni.

Most olyan elviselhetetlen ez az egész számomra. Talán, kissé gyermeki a felfogásom, de fáj az, ha látom, hogy más lánnyal boldogabb vagy, mint velem valaha. Egy részem örül a boldogságodnak, hiszen a szeretet teljes mértékben önzetlen. A másik részem viszont éppen a te mérhetetlen boldogságod miatt szenved oly nagyon. Azt kívánom, bár ne is köszönnél. Nem akarlak többé látni az utcán, vagy hallani rólad a közös ismerőseinktől. Nem akarom, hogy újra rám mosolyogj. Nem akarok tudni semmit sem rólad. Bár ne tudtam volna meg sosem, hogy milyen az életed most, nélkülem. Ugyanakkor szomjazom minden apró részletre, ami veled kapcsolatos. Azt hiszem, kettészakadok ebben az egészben. Úgy gondolom, nem akarok tőled semmit sem. Ezt csak egy részem érzi így, amelyik sajog a szűnni nem akaró fájdalomtól. Egyre gyakoribbak a kegyetlen, fájdalmas próbák, amiket a sors állít elém. Szembe jössz velem az utcán, meghallom a neved, netán Te magad vagy, aki felkeresel. Ilyenkor sajog minden porcikám. Elzsibbad minden egyes sejtem. Legszívesebben becsuknám a szemem előtted. Hogy ne is lássalak. És hallani sem akarok rólad. Semmit sem tudni. A boldog tudatlanság. Néha eltöprengek, talán az jobban fájna. Ha lehetséges egyáltalán, hogy ettől jobban fájjon bármi is! Meg sem próbálok boldog lenni, holott lenne rá esélyem. De már a boldogság elől is elzárkózom, csak hogy enyhítsem a fájdalmam. Amit azzal okoztál, hogy nem csak hogy elhagytál, de tökéletesen boldog is vagy nélkülem. A legjobban az fáj, hogy mintha már nem is ismernélek. Megváltoztál. Valaha én voltam az az ember, aki mindenkinél jobban ismert. Most viszont csak egy ember vagyok a múltadból, aki talán már csak a nevedet ismeri, és a régi énedet... Nem akarok többé tudni a mindennapjaidról, sem az érzéseidről, sem a gondolataidról. Még válaszokat sem követelek, bocsánatkérést sem várok el. Akkor sem, ha mindez mérföldkő lenne, s minden megváltozhatna. Nem. Én már nem akarom. Nem akarom a fájdalmat, a szenvedést. Nem akarlak téged.

Olyan vagy nekem, mint a fogyókúrában a jojóeffektus.. Amikor sikerül továbblépnem, visszajönnek a "kilók, vagyis visszaszivárogsz az életembe te is. Miért van ez, mondd, miért?! Nem kérek sokat azzal, ha azt szeretném, végre nyugodt lehessek afelől, hogy boldogok vagyunk, külön, ha már együtt nem lehetünk azok. Vagy talán lehetnénk, csak már nem akartunk. Te sem, én sem. Mégsem lépünk tovább. Én a te mindennapjaidat forgatom fel olykor, akaratomon kívül, s te az én napjaimat rázod fel. Egy parányi részlet vagy az életemben. Talán az, ami teljessé tesz, éppen azzal, hogy hiányzik. És most újra mélypont, újra a hiány, az emlékek, a fejemben jársz újra. Nem szabadulok tőled. Nem engedsz el. Holnap talán más lesz, holnap vége a mélypontnak, egy hét múlva, vagy talán kettő, esetleg három, jön egy újabb mélyutazás. Ami szintén bizonytalan ideig tart, és bizonytalan érzelmeket hordoz magában. Már nem is tudlak mihez hasonlítani. Lehetnél mondjuk hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent. És persze nekem bérletem van rá, és sosem szállok le a hullámvasútról. Vagy egy álom, amiről tudom, hogy álom, de azért próbálom kihozni belőle a legjobbat, ami várhatóan nem sikerül. Esetleg egy vicc, amit az ember vagy megért, vagy nem, ami tulajdonképpen vagy vicces, vagy nem és néha lehet sértő is. Pont ilyen vagy nekem, sokszínű, sokoldalú. És olyan dolgokat hoztál ki belőlem, sőt talán még ma is, amiket nem gondoltam volna. Talán te tettél azzá, akinek lennem kell. Talán hát ezért vagy jelen a lelkemben még, hogy formálj, csiszolgass... Talán azért találkoznak útjaink időről időre, hogy azzá váljunk egymás által, akivé válnunk kell.