Most olyan elviselhetetlen ez az egész számomra. Talán, kissé gyermeki a felfogásom, de fáj az, ha látom, hogy más lánnyal boldogabb vagy, mint velem valaha. Egy részem örül a boldogságodnak, hiszen a szeretet teljes mértékben önzetlen. A másik részem viszont éppen a te mérhetetlen boldogságod miatt szenved oly nagyon. Azt kívánom, bár ne is köszönnél. Nem akarlak többé látni az utcán, vagy hallani rólad a közös ismerőseinktől. Nem akarom, hogy újra rám mosolyogj. Nem akarok tudni semmit sem rólad. Bár ne tudtam volna meg sosem, hogy milyen az életed most, nélkülem. Ugyanakkor szomjazom minden apró részletre, ami veled kapcsolatos. Azt hiszem, kettészakadok ebben az egészben. Úgy gondolom, nem akarok tőled semmit sem. Ezt csak egy részem érzi így, amelyik sajog a szűnni nem akaró fájdalomtól. Egyre gyakoribbak a kegyetlen, fájdalmas próbák, amiket a sors állít elém. Szembe jössz velem az utcán, meghallom a neved, netán Te magad vagy, aki felkeresel. Ilyenkor sajog minden porcikám. Elzsibbad minden egyes sejtem. Legszívesebben becsuknám a szemem előtted. Hogy ne is lássalak. És hallani sem akarok rólad. Semmit sem tudni. A boldog tudatlanság. Néha eltöprengek, talán az jobban fájna. Ha lehetséges egyáltalán, hogy ettől jobban fájjon bármi is! Meg sem próbálok boldog lenni, holott lenne rá esélyem. De már a boldogság elől is elzárkózom, csak hogy enyhítsem a fájdalmam. Amit azzal okoztál, hogy nem csak hogy elhagytál, de tökéletesen boldog is vagy nélkülem. A legjobban az fáj, hogy mintha már nem is ismernélek. Megváltoztál. Valaha én voltam az az ember, aki mindenkinél jobban ismert. Most viszont csak egy ember vagyok a múltadból, aki talán már csak a nevedet ismeri, és a régi énedet... Nem akarok többé tudni a mindennapjaidról, sem az érzéseidről, sem a gondolataidról. Még válaszokat sem követelek, bocsánatkérést sem várok el. Akkor sem, ha mindez mérföldkő lenne, s minden megváltozhatna. Nem. Én már nem akarom. Nem akarom a fájdalmat, a szenvedést. Nem akarlak téged.