Eldobtad őt. Eldobtad azt a lányt, aki bármit és mindent megtett volna érted. Eldobtad azt a lányt, aki mindenét neked adta, és bízott benned. Eldobtad azt a lányt, aki mindent beleadott, hogy ott lehessen neked. Eldobtad azt a lányt, aki elküldött magától mindenki mást, mert bebeszélte magának, hogy nem bízhat bennük. Eldobtad azt a lányt, aki az egész világot benned látta. Eldobtad azt a lányt, aki keresztül ment a poklok poklán, hogy veled lehessen. Eldobtad azt a lányt, aki hajlandó volt várni, ameddig csak kellett, csak hogy a tiednek hívhassa magát. Eldobtad azt a lányt, aki még mindig akart téged, miközben te semmiként kezelted. Eldobtad azt a lányt, aki hónapokat töltött reménykedve, hogy ti ketten végül együtt lesztek. Eldobtad azt a lányt, aki sokáig fent maradt, azon izgulva, hogy vajon jól vagy-e. Eldobtad azt a lányt, aki továbbra is annyi mindent megtett érted, még ha tudta is, hogy semmit nem kap cserébe. Eldobtad azt a lányt, aki nem hallgatott azokra, akik rosszat mondtak rólad. Eldobtad azt a lányt, aki a világon bármit megtett volna érted. Eldobtad őt. És tudod mit? Most elveszítetted.

Ha valaki azt akarja, hogy jelen legyél az életében, akkor az helyet csinál neked benne és nem neked kell kiharcolnod azt. Ha olykor megbánt téged, nem indokot keres a tettére, hanem bocsánatot kér. Ne fuss felesleges köröket olyasvalakivel, aki nem ismer el téged, és ne feledd: akinek fontos vagy, nem csak akkor áll melletted, amikor a legjobb formádat hozod !

Megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e arra a pillanatra, ami sokat jelentett nekem, csak egy kis pillanatra, ami valahogy megragadt a fejemben és minden alkalommal megmosolyogtat, ahányszor csak rá gondolok és kiderül, hogy ő nem emlékszik arra, ami nekem még mindig egy kincs. Úgy értem, miért is emlékezne rá, elvégre csak egy jelentéktelen kis pillanat, semmi komoly. De, hát akkor én miért emlékszem, ha ő nem? Teljesen érthető, ő boldog. Miért ragaszkodna a ˝jobb˝ időkhöz, amikor most jobb élete van, mint abban a pillanatban volt? Én mindig megtartom a kis buta emlékeket, mert azok jobbak voltak, mint a jelenlegi helyzetem. Én a múltban ragadtam, míg ő már rég tovább lépett. Ez majdnem olyan, mintha a szomorúság megragadná a bokámat és nem engedné, hogy tovább lépjek. Miért nem tudok tovább lépni?

Mi nem leszünk barátok utána sem, mert nem lesz utána, és nem voltunk barátok előtte sem. Mi csak voltunk valakik, akik összetalálkoztak véletlenül, és nem tudtak egymás mellett elhaladni. Mi nem fogjuk egymást keresni, mert valahányszor a te számodat hívnám, ott lesz bennem az a dac, hogy ha nem hiányzom, miért is keresselek, és te nem fogsz hívni, mert már nem lesz jelentősége a nevemnek a telefonodban.. Ha megmarad egyáltalán a számom.. Mi ott leszünk egymás múltjában, és csak nézzük azt az ajtót, amit olyan erővel vágunk be, hogy még a szíved is beleremeg majd, de nem fogjuk újra kinyitni, mert nincs miért, mert ebből nem lesz happy endes történet, még csak szerelem sem, ebből nem lesz semmi, csak te meg én vagyunk, mert nem vagyunk elég bátrak egy MI-hez!

- Honnan tudod, hogy vége van?
- Talán ha azt érzed, hogy sokkal inkább az emlékekbe vagy szerelmes, mint abba a személybe aki előtted áll.. 

Keresem a boldogságot ugyanúgy mint te, sokszor rosszul kelek fel pont ugyanúgy mint te. Itt az én sztorim van terítéken de a tied is ilyen, te is tudod hogyha megöl a magány az milyen. Ilyen!''

A szobádban ülsz, az ajtó zárva. Egy toll és egy papír az asztalon.. A kezed remeg, nem tudod hogy kezdd. Egy búcsúlevél a családodnak. Mert úgy érzed senki sem ért meg téged, senki nem tudja min mész keresztül. Senkit nem érdekli, hogy élsz vagy nem.. Ez az az éjjel, amikor ennek vége szakad. Lassan az ágyba mászol, és utolsó lélegzeteidet veszed, sötétségbe meredő tekintettel. Senkit sem érdekelsz, ugye? Nos, talán rosszul gondoltad. Kedd van, másnap reggel, reggel 6:30. Anyukád jön, és az ajtódon kopogtat. Nem sejti, hogy bármi baj lehet, és megismétli. Nem tudja, hogy nem hallod, nem tudja, hogy elmentél. A nevedet kiabálja és kéri, hogy nyisd ki. Nem kap választ, ezért bemegy és ordibálni kezd. A földre zuhan, közbe apukád beviharzik a szobába. Anyukád erőt vesz magán és odasétál az ágyadhoz, a tested fölé hajol, sír, üvölt, rázza a kezed. Apukád próbál erős maradni, de könnyek szöknek a szemébe. A mentőket hívja. Az anyukád magát hibáztatja, eszébe jut minden pillanat, amikor nemet mondott neked, amikor kiabált veled, vagy a szobádba küldött valami hülyeségért. Az apukád magát hibáztatja, amiért nem volt ott neked. Amiért annyit dolgozott, hogy alig láthattad. Senkit sem érdekelsz, ugye? 8:34, az igazgató kopogtat a termetek ajtaján.Az osztályfőnököddel beszél. Minden osztálytársad aggódik, hogy mi történhetett. Az igazgató bejelenti, hogy öngyilkos lettél. A népszerű lány, aki bunkó volt veled, magát hibáztatja. A fiú, aki mindig le akarta másolni a házid, magát hibáztatja. A gyerek, aki mögötted ült, és dobált téged, magát hibáztatja. A tanár, aki rád ordított, veszekedett veled, mert nem volt kész a házid, magát hibáztatja. Az emberek sírnak, őrjöngenek, hogy mit tettek. SENKIT SEM ÉRDEKELSZ, UGYE? 14:00 a testvéreid hazaérnek. Az anyukádnak el kell mondania nekik mi történt. A kistestvéred, lényegtelen hányszor veszekedett veled, elvette a cuccaid annak ellenére, hogy megtiltottad, üvöltötte neked hogy utál, ezeknek ellenére szeretett téged, te voltál a hőse, a példaképe. Most magáz hibáztatja. Miért nem mondta el neked, amikor még volt rá lehetősége? A bátyád hazaér, a kőszívű fiú aki sosem sír.. Magát hibáztatja, amiért szívatott téged. Lyukakat üt a falba, olyan ideges. Nem tudja felfogni, hogy elmentél. Örökre. Senkit sem érdekelsz, ugye? Eltelt egy hónap. A szobád ajtaja azóta is zárva. Már minden más. A bátyádnak dühkitörései vannak. A kistestvéred minden nap sír, és várja, hogy visszagyere. A népszerű lány anorexiás lett. Ők nem tudják elviselni, hogy mit tettek. Apukád depressziós, anyukád nem alszik éjszakánként. A fiú aki, mindig le akarta másolni a házid, most vágdossa magát. De senki sem törődik veled, nincs igazam? Senki sem tudja mit mondjon, mindenki sokkolva van. Sírnak és hiányzol nekik. Nem tudnak elválni tőled, még nem, soha! Mindenki kéri, hogy gyere vissza,de te már nem fogsz.
Ha emberek néha nem is mutatják ki, fontos vagy nekik!! 

Az élet túl rövid. Túl rövid ahhoz, hogy elégszer elmond valakinek, hogy szereted. Túl rövid, hogy elég jót tegyél, hogy elégszer megöleld azokat akik számítanak. Túl rövid, hogy eleget mosolyogj, hogy eleget nevess. Túl rövid ahhoz, hogy elégszer okozz örömet. De amennyit tehetsz, azt tedd meg. Minden apró boldogság számít. Mert nem tudhatod mikor van vége az életednek. Nem tudhatod, mikor robban egy bomba, mikor rohannak bele repülők, abban az épületben ahol vagy. Nem tudhatod mikor dönt le a lábadról egy visszafordíthatatlan betegség. Lehet, hogy soha. Lehet, hogy bántalmak nélkül éled le az életed. De hány ember hal meg úgy, hogy elbúcsúzni sem tudott? Vajon mit gondoltak az utolsó pillanatokban? Hatalmas ez a világ és rengeteg benne a rossz. Számtalan élet ér úgy véget, hogy ha nincs ott, az adott helyen, az adott időben, akkor talán semmi nem történik vele. Nem tudhatjuk…Senki nem tudja mikor jár le az ideje. Ezért szeress nagyon, nevess sokat, ugrálj örömödben, légy bölcs, tegyél szép és maradandó dolgokat. És a legfontosabb: Mindig légy boldog!

A mai nap más lesz. Másnak kell lennie. Mosolyogni fogok és mindez hihető lesz. A mosolyom ezt fogja sugallni 'Jól vagyok. Köszönöm. Sokkal jobban.Újra fogom kezdeni. Valaki új leszek. Ez az egyetlen mód, hogy túl legyek rajta'..

Ismered ezt az érzést? Azt, hogy már nem keresed a folyóson, néha már látni se akarod.Azt mondod másoknak, nem szereted, néha már te is elhiszed...De egy hideg őszi este, hazafele jövet felbukkan a szívedben a hiány, s csak arra vágysz, hogy kilépjen egy fa mögül és újra átöleljen... Bármit megadnál érte.
Hazaérsz, bekapcsolod a rég hallott számot, eszedbe jutnak az emlékek, majd észhez térsz és kikapcsolod a zenét. Behunyod a szemed, bebújsz a hideg ágyadba, magadhoz öleled a macidat majd azt suttogod:Nem szeretem.Belül feszít, kínoz a vágy, hogy kiáltsd : De igenis szeretem.Ehelyett oldalra hajtod a fejed, lekapcsolod a villanyt és megszűnik a valóság, hisz az álom szebb mind a tudat, hogy ő sosem fog újra szeretni...talán soha nem is szeretett. 

Eljön mindenkinek egy olyan nap az életében, amikor rájön, hogy ő sosem lesz különleges. Az emberek nem fognak a születésnapjára 100 fős bulit rendezni, a barátai nem költenek tízezreket az ajándékára, a fiúk nem fognak úgy nézni rá, mint a népszerűbb lányokra. De az ember ilyenkor jön rá arra is, hogy más dolgoktól is lehet különleges. A haja színétől, attól ahogy szereti magát, az igaz barátaitól, akik habár nem költik minden pénzüket az ajándékára, de órákon át hallgatják. Vagy éppen attól, hogy abban a percben, amikor szeretett, őt viszont szerették.

A szerelem fáj. Néha úgy érzed, mintha ez lenne a legjobb dolog a világon. Biztonságban érzed magad tőle. Elfelejtet veled mindent, mintha újrakezdenél mindent. De a szerelemtől érezheted úgy, mintha nem tudnád magad irányítani. Félhetsz. Mintha addig enne téged, amíg semmi nem marad belőled. A szerelem tényleg szívás.

Ne mondd, hogy érdekel. Ne mondd, hogy szeretsz. Ne mondd, hogy ott leszel. Ne mondd, hogy mennyire különleges vagyok. Ne mondd, hogy érdekel, mi van velem. Ne mondd, hogy csak velem akarsz lenni. Mutasd ki!

Ha a mesében a sárkányt kell legyőznie a hősnek, akkor a valóságban az egyik legfélelmetesebb ellenség, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk, a figyelmetlenség és a sietség szörnye. Egyre kevesebb idő van leülni, és "csak úgy" kötetlenül beszélgetni, együtt vacsorázni, nevetgélni, mesélni.

Soha nem akarlak elveszíteni, érted? Soha. Téged szeretlek a világon a legjobban, bár tudom hogy sokszor nem mutatom ki, bár sokszor megbántasz és rossz nekem. De, ha belegondolok az egészbe, mindig csak a jó dolgokra emlékszem, folyton az jár a fejemben, hogy mennyire jó volt veled és ezek a pillanatok számítanak nekem, és ilyenkor érzem, hogy mennyire is szeretlek. Tudom, hogy mennyi bajt okoztál és igyekszel jóvátenni. Viszont soha nem tudnálak elengedni, te vagy a mindenem és szeretnék veled még rengeteg olyan pillanatot átélni, amire olyan jó érzés visszagondolni.♥

Zárd ki az életedből. Zárd ki, ha lehúz, elkeserít, nem támogat, elszomorít, nem segít, csak beléd rúg, és hátráltat. Nincs rá szükséged. Akármennyire is fáj, néha szűrni kell: barátoknak hitt veszteségek, amik ha maradnak, csak még több fájdalmat okoznak, hisz nem barátok. Csak akkor azok, amikor semmi sem megy jól, amikor megerősíted őket a hitben, hogy ők jobbak, közben meg senki sem jobb a másiknál. Erősebb lehet, de mindenkinek megvannak a maga csatái. Hol látványosan, hol elrejtve, mélyen, hogy senki se lássa. De néha csak vigyázni kell, és engedni el.. Leginkább embereket az életedből.

Légy pozitív, és örülj többet, nevess többet, táncolj többet, énekelj többet. Légy egyre vidámabb és vidámabb, lelkesedj az apró dolgokért, még a legapróbbakért is. Az élet apró dolgokból áll, s ha vidámságot tudsz vinni az apró dolgokba, az egész csodálatos lesz.

Jól eljátszunk egymás érzéseivel, érzéketlenül szeretjük egymást, jókat bunkózunk egymással, de a szemünk elárul mindent. Tudom, hogy szeretsz. Tudod, hogy szeretlek, de előbb-utóbb valamelyikünk feladja...

Akár egyedül élsz, akár párkapcsolatban vagy a legnépesebb családban, legyen valahol egy hely, ami csak a tiéd. Teremts időt, hogy minden nap legalább egyszer találkozz magaddal. Nem könnyű. Nem csak a rohanás miatt. Hanem mert nem neveltek rá, hogy a magányod: szent. Arra sem, hogyan tudsz találkozni önmagaddal. Rendszerint menekülünk magunktól. Ha máshogy nem, bámuljuk a televíziót, vagy hosszan időzünk olyan emberek között, akikhez nincs sok közünk.

A csoda itt lakik közöttünk. Itt él velünk, itt jár közöttünk, veled van az utcán, a munkahelyeden, az otthonodban. Melletted ül az asztalnál, ott fekszik ágyadban, sorban áll veled a boltban. Mindenütt ott van. Nem látod, de ott van. És várja, hogy megszólítsd. Mert csak ennyit kell tenned. De te félsz tőle. Mert azt hiszed, megfoghatatlan, elérhetetlen, rejtélyes. Hogy nincs. Ezért lemondasz róla. Pedig csak meg kell szólítanod. Elmondanod neki, hogy mit szeretnél, mire vágysz. (...) És a Csoda teljesíti.

A tavasz nem csak önmagában szép, nem csak önmagáért szereted. (...) A tavaszban ugyanis már ott van a nyár ígérete. A ragyogó napsütésé, a melegé, az életé. Még nincs nyár, de már tudod, hogy jön, hogy az következik. Így a boldog várakozás ideje is a tavasz. És így kétszeresen szép. De van egy még szebb tavasz. Ami a szívedben, a lelkedben ébred. És ez a tavasz a legszebb, a legfontosabb. Mert ha a szívedben, a lelkedben tavasz él, akkor az ablakon túl lehet tél, lehet vihar, lehet bármi... ha kinézel, te csak virágzó magnóliát, nyíló virágokat, repdeső katicákat, csörgedező patakot látsz. Mert a lelkedből látod. A tavaszt. Szíved tavaszát.

Teljes vagyok, de veled még teljesebb. Még boldogabb, még bátrabb, még vakmerőbb, mert tudom, hogy ott állsz mögöttem, és bármi van, elkapsz, felhúzol, beléd kapaszkodhatok, és nem maradok egyedül, ha kitörik a sarkam. Tudom, hogy egyedül is képes vagyok rá, de gyorsabban haladok, ha mellettem vagy. Magabiztosabban.

A férfi, aki napfénynél normálisan szeret, holdfénynél őrjöngően imád.

Erre vágytam, hogy (...) engem szeressenek, másként úgyis utolér a keserű csalódás. Ezért önkéntelenül felöltöttem az álarcot: gondold meg tízszer, mielőtt közelítesz! Lehetek hideg, mint a jéghegy, perzselő, akár a vulkán, belepusztulsz mindkettőbe, de élvezheted a langyos napfényt a közelemben, ha el tudom hinni neked, hogy megérdemled.

Nélküle nem vagy más, csak puszta várakozás. Mert miatta gyorsabban élsz, erősebben élsz. Megrészegülsz, függésbe kerülsz az érzéstől, hogy kiegészítitek egymást. Mert a lelked mélyén mindig erre vágytál: a vérátömlesztésre, a szívátömlesztésre.

Ha tudod, hogy igazad van, nem félsz harcolni.

Este behunyod a szemed, elalszol, és az álmok világában találkozol Vele. Ám egy napon történik valami. Egy napon kilép az álmaidból, és melléd szegődik. Valósággá válik. És ekkor különös dolog történik. Már nem jelenik meg álmaidban. Nem találkozol vele éjjelente, nem beszélsz vele álmaidban. De ez nem csoda. Hiszen kilépett onnan, belépett való világodba.

Néha nem a szó kell... Nem a beszélgetés, nem az írás. A megoldás nem mindig a szó. Hanem egy ölelés. Amiben sokkal többet adsz minden szónál. Mert szavakban nem mindig találod el, amit hallani szeretne. De az ölelésben éppen azt fogja hallani. Amire szüksége van. Rád.

Igen, megváltoztam. Nem vagyok olyan kedves, mint voltam, mert nem akarom hogy kihasználjanak vagy átgyalogoljanak rajtam. Nem bízok meg mindenkiben és nem mindenkinek mondom el a titkaimat, mert a legtöbb az a kamu mosoly ami mögött kétszínű embereket találsz. Megváltoztam, mert rájöttem, hogy az egyetlen ember akire számíthatok az saját magam vagyok!

Leírhatatlan érzés, mikor zenehallgatás alatt behunyt szemmel a dallam végigfut a testem minden porcikáján, szívemhez érve pedig eltölt melegséggel. Mintha egy másik világba csöppennék, ahol megszűnik létezni minden gond és bú. Igen, zene nélkül nem tudnék élni... ♥ 

Együtt vánszorgunk az idővel. Nem siettetem, nem késleltetem, pedig ma éppen boldogok lehettünk volna. Voltunk? Ámítás, vagy becsapás? Sűrűvé érleltük a beletörődés sugarait. Ennyi jut magunkból egymásnak. Asztal közöttünk, az az ősrobbanásnyi méretű leküzdhetetlen távolság. Véges vagyok, mikor te a végtelennel játszol. És a csendek, a szavaid utáni üresség, az mind mi vagyunk. Benne létezünk még mindig abban, amik sosem mertünk lenni. Halkan foszlottunk le egymásról. Akkor távozunk, mikor a másik nem lát. A fájdalom fokozható. Az üresség is. Csak a közelség nem.

A reggel legjobb része, tudni, hogy valaki vár rád, hogy felébredj...♥ 

A szél hátán járj mindig, s arcodon ragyogjon a nap. A végzet szele repítsen a magasba, hogy fent táncolj a csillagokkal.