Együtt vánszorgunk az idővel. Nem siettetem, nem késleltetem, pedig ma éppen boldogok lehettünk volna. Voltunk? Ámítás, vagy becsapás? Sűrűvé érleltük a beletörődés sugarait. Ennyi jut magunkból egymásnak. Asztal közöttünk, az az ősrobbanásnyi méretű leküzdhetetlen távolság. Véges vagyok, mikor te a végtelennel játszol. És a csendek, a szavaid utáni üresség, az mind mi vagyunk. Benne létezünk még mindig abban, amik sosem mertünk lenni. Halkan foszlottunk le egymásról. Akkor távozunk, mikor a másik nem lát. A fájdalom fokozható. Az üresség is. Csak a közelség nem.