Megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e arra a pillanatra, ami sokat jelentett nekem, csak egy kis pillanatra, ami valahogy megragadt a fejemben és minden alkalommal megmosolyogtat, ahányszor csak rá gondolok és kiderül, hogy ő nem emlékszik arra, ami nekem még mindig egy kincs. Úgy értem, miért is emlékezne rá, elvégre csak egy jelentéktelen kis pillanat, semmi komoly. De, hát akkor én miért emlékszem, ha ő nem? Teljesen érthető, ő boldog. Miért ragaszkodna a ˝jobb˝ időkhöz, amikor most jobb élete van, mint abban a pillanatban volt? Én mindig megtartom a kis buta emlékeket, mert azok jobbak voltak, mint a jelenlegi helyzetem. Én a múltban ragadtam, míg ő már rég tovább lépett. Ez majdnem olyan, mintha a szomorúság megragadná a bokámat és nem engedné, hogy tovább lépjek. Miért nem tudok tovább lépni?