azért fényképezünk , mert nem tudunk beletörődni , hogy minden elmúlik , hogy lehetetlen megismételni egy már átélt pillanatot .  

Az, hogy szeretjük egymást, nem téma köztünk, sose mondjuk, mert úgy vagyunk vele, hogy szavak nélkül is tudnunk kell. Fontosabb, hogy tudjunk együtt nevetni, tudjunk sokat beszélgetni és mindig számíthassunk egymásra. Ezek nélkül mondogathatnánk egymásnak, hogy "szeretlek", egymilliószor is naponta, nem lenne mögötte semmi.

Miért szeretjük a szomorú történeteket? Miért sírunk néha színházban, moziban? Mert élvezzük, hogy ami szép: elmúlik. Az élet nagy pillanataiban van valami megható, a legnagyobbakban pedig megrendítő. Ne fojtsd el magadban a szomorúságot, és ne szégyelld a könnyeidet, mert azok a legemberibbek bennünk.  

Ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy.

" Az ölelés egy apró jelzés... a szerelemben: kezdeményezés, a barátságban: ragaszkodás... Lehet kedves, szomorú, boldog, bolond, de kétszínű sosem. Mindig érezni fogod ki miért adja... "

..már nem is azon járt az agya, hogy ő a világ legboldogtalanabb embere, hanem az, hogy van mellette valaki, aki sosem fogja otthagyni. Erre mindig rá kell döbbenni, még akkor is, ha nagyon szerelmesek vagyunk és az a bizonyos személy az egész világot jelenti nekünk. De sosem szabad elfeledkeznünk azokról, akik sokkal régebb óta ott álltak az oldalunkon, ma is ott állnak és fognak is, mert ők nem tűnnek el álomszerűen. Csak vannak, csendben, megértéssel és szeretettel. Nem bántanak, nem szólnak, nem szidnak, nem mennek el. Barátoknak nevezzük őket..

"A lelkednek van egy része, amit bár lehet, hogy nem érzel

mindig, de ott van. Olyan, hogy felkelsz, dolgozol, alszol,

barátokkal vagy, szóval éled az életed, de semmi. Nem

érzed, nem fáj. Aztán történik valami, te meg

összeroppansz. Azt hiszed, hogy nincs baj, aztán meg

kiderül, hogy mégis. Mégis van mélypont, mégis van

gyengeség, mégis van valami, ami fáj még akkor is, amikor

azt gondolod, hogy minden a legnagyobb rendben. Néha
csak sajogat, máskor meg beleőrülsz, annyira fáj. Nem
látod mindig, de vannak percek, amikor érzed. Érzed, hogy
beleszakadsz, na olyankor semmilyen hit sem képes
áttörni a fájdalmat, csak az, ha szembenézel vele. Az
érzésekkel. A fájdalommal, azzal, hogy mi bánt, és
megéled, feldolgozod, átéled."

Ezt azoknak, akik mindent megtesznek, hogy elég jók legyenek mindenkinek, akik órákat töltenek idézetek olvasásával, hogy megtalálják a megfelelőt, akik tucatszor meghallgatják ugyanazt a zenét, mivel a dalszöveg olyan sokat jelent, akik sokkal többet érdemelnek, mint amennyit kapnak és akik hajlandóak érte küzdeni és akiknek a kívánsága hullócsillagkor elpazarolódik egy olyan emberre, akit ez sosem fog érdekelni.

Számtalanszor rajtakaptam magam, hogy (...) nézem, bámulom, csaknem beiszom szememmel, mintha most kellene retinámra égetnem, mindörökre megjegyeznem őt. Most, mielőtt elveszítem.

Nem létezett más, csupán ő meg én, a szél, a tenger moraja, és a gyönyör, hogy a karjában lehetek. Mintha egész életemben csak arra vártam, csak azért éltem, álmodtam, aludtam, ettem és lélegeztem volna, hogy e pillanat ütötte résen át kikukucskálhassak az élet végtelen folyamából. Még ha száz évig élnék is, az sem érne fel ezzel a röpke, időtlen élménnyel.

Szerintem a szerelemnek semmi köze az időhöz. Beleszerethetsz valakibe az első pillanatban, de az is lehet, hogy csupán egy év múlva. Ez csak úgy megtörténik... mindig a maga idejében.

Szembejött az élet, mondom is neki, hová rohan, miért siet oly nagyon, ugyan, igyunk már meg egy kávét, ha már így összefutottunk.

Úgy sétálni egy este kart a karba, hogy a kirakatok fénye néha megvilágít, a lámpa alatt nem állni meg, a léptek összecsengnek kényelmesen, igazodni sem kell, mert neki is pont úgy jó, koppanni a cipőknek, vagy csoszogva, szinte lustán ringani a járdán, együtt menni, lenni az együtt kedvéért, minden jobb dolgunkat félretéve, talán fecsegni könyvekről, vagy hanyagul szapulni politikát, lelkesedni valami semmiségen, terveket szőni (repülőszőnyeg), vagy hallgatni utcazajt, vagy hallgatni, hallgatni az én kedvemért, a kettőnk kedvéért. Az volna jó.

Szerelmes vagyok a szomorú szemeidbe, és minden vágyam, hogy felvidítsalak, és lehet, hogy akkor, ha vidámabb szemed volna, kiszeretnék belőled, ettől újra szomorú volnál, s újra beléd szeretnék.

Megpróbáltam élni, élni az életet, de nem tudtam, az élet győzött felettem, legyőzött, vesztettem. Talán nem vagyunk egymásra jó hatással, az élet és én.

Úgy kell vágyni néha, mint egy falat kenyérre. Ilyenkor másnak nincs is értelme, csak önmagában a vágyásnak. A tárgy mellékes, az idő begörbül, a Végzet az ablakpárkányon könyököl és elhalványul, a hajszálrepedések csigavonalakká rendeződnek a falon, és akkor semmit, de semmit nem lehet, sőt nem szabad csinálni. A cselekvés a legdurvább megsértése a vágynak.

Néha az is elég, ha valakire gondolunk. Ha tudjuk, hol van és mit csinál, és a lelki szemünkkel látjuk. Arra való az emlékezet és a képzelet. Hogy elő tudd varázsolni. Ez a varázslat...

Egyesek szerint a fénykép rosszul szolgálja az emlékeket, merev formába öltözteti őket, mint amit a Jégkirálynő pálcája fagyasztott jéggé. A tudat nem lát a kimerevített arckifejezések és fagyott pózok mögé, a többi meg elhalványul. De mi van, ha ezzel a "többivel" együtt minden el volt zárva, és egyetlen kép láttán fordul meg a kulcs a zárban?

A boldogság bennünk kezdődik, pontosan akkor mikor megtanulunk szeretni. 

Vannak olyan csókok, melyeknek meg kell történnie. Mindegy mikor, de fel kell abból a kötelékből oldoznunk egymást. Sokszor már semmit nem jelent, mert csak egy régi vágy törte magának ezt az utat ide. Pont ide kellett találni. Az idő relatív. Mindegy mikor történik meg, de létre kell jönnie.