"Aminek meg kell történnie, az megtörténik. Akivel találkozni kell, azzal találkozol. Akinek észre kell vennie, az észrevesz. Ilyenkor mondhat bárki bármit, te úgyis érzed! Nem lehet tudni, mi lesz belőle: egy éjszaka szép emléke, évek, vagy egy élet. Ott van, és te tudod, hogy közötök van egymáshoz. Tehetsz bármit, valahol egy láthatatlan dimenzióban már össze vagytok finom kis szálakkal kötözve. Ne aggódj, ha most nem vesz észre, majd újra látod. A legfontosabb, hogy nyitott légy. Nem lehet rosszkor, rossz helyen lenni. Mindig ott vagy, ahol dolgod van, és mindig azokkal, akikkel dolgod van. Lehet, hogy gyönyörű lesz, lehet, hogy fájni fog, de ez az életed. És ennél sem szebb, sem jobb, sem izgalmasabb nem történhet veled."

Sokszor nem értem, hogy emberek miért maradnak együtt, ha látják, hogy a sokadik eljátszott, eldobott, összetört esély után sem működnek a dolgok. Igen, nehéz észnél lenni, ha valakit szeretsz, főleg elengedni... De ha nem voltál boldog mellette, vajon mitől lenne másabb, ha újrakezdenétek? Pár hétig nyilván, minden működne, de ha két ember nem ugyanazt a puzzle-t rakja, akkor felesleges egymás idejét húzni. Forgathatod, próbálgathatod, hátha beleillik a képedbe, de nem fog. Egyszerűen csak annyi van, hogy a saját kirakósodat kell kiraknod. Nem a máséval foglalkozni, hanem a sajátodéval. Nem beleerőszakolni egy darabot, hogy illeszkedjen már végre, mert ott a helye, hanem felfogni és elfogadni, hogy valami teljesen más illik oda.

"Egy pasi akkor nő fel igazán, amikor rádöbben, hogy felesleges a tökéletesnek tűnőt kergetnie, ugyanis nem a leggyönyörűbb nőre van szüksége, hanem arra, aki képes egyetlen mosolyával bearanyozni az életét. "

Akarnád is, meg nem is. De leginkább mégsem. Aztán meg nem tudod, és teljesen összezavarodsz. Néha van, hogy annyi szeretet van benned, hogy érzed, valakivel meg kell osztanod, mert másképp darabjaidra tör, majd apró szilánkokká aprít. De nem akarod, hogy bárki is jöjjön, egy percig sem foglalkoztat a gondolat, csak érzed, hogy már nem bírod el. Képtelenség, mert szétvet belülről. Csak azt tudod, hogy másnak meg pont erre van szüksége. Pont arra, és csakis arra, ami benned van. Adnád, de nem akarod. Akarnád, de nem adhatod. Értenéd, de nem értheted. Olyan bonyolult. Pedig csak nálad van valami, amire más éhezik, és egészen addig nálad is marad, amíg nem fogod fel, hogy te is éhezel valamire. 

Valójában mindannyian össze vagyunk törve legbelül. Apró szilánkokban állunk, összekaparva, összesöpörve, celluxolva, mintha minden a régi lenne. Pedig nem az. Bár idővel a fájdalom elmúlik, de néha bizony még visszajön, bekopogtat, feltépi az ajtót, és akkor aztán újra érzel mindent - ami fájt, vagy amiről már azt hitted, hogy elmúlt. Pedig nem. Utálhatod, gyűlölheted, de mindenkinek megvan a maga keresztje. Az, ami időről időre felbukkan, és sakál módjára leordítja a fejedet, te meg csak remegsz, és maximum annyi erőd marad, hogy arra koncentrálhass, hogy még végleg se omolj össze látványosan mindenki előtt, így mosollyal az arcodon inkább tovább sétálsz, miközben belül vérző ujjakkal tartod magad, vagyis azt, ami voltál. Az apró szilánkokat.

Aki ismer, az rád néz és tudja. Tudja, ha fáj, hogy szétszakadtál legbelül, tudja minden szó nélkül, ha nem, és azt is, hogy mikor rejted több kilónyi festék mögé az arcodat. .. hogy mikor takargatsz valamit, vagy épp rejted el magad úgy, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki sem arra, hogy baj van. Méghozzá nagy. De azt nem kell mindenkinek tudnia. Miért is kellene. Úgysem tudnának mit kezdeni vele, hiszen neked kell megoldanod, talpra állnod, meg minden. Nekik úgyis csak egy hiszti lesz a sok közül. Miért is lenne más. Közben meg nem az. Köze nincs a hisztihez. De ezt csak az ismerheti, aki benned van. Akit beengedtél, és nem az előszobában váratsz. Belőlük meg kevés van.

És igen. Még vannak csodák, még van, hogy valaki rád mosolyog, és megmozgat benne valamit, amiről azt hitted, soha senki sem fogja már. Van az a pillantás, van az a tekintet, van az a hang, és igen, megnyugodsz, mert nincs vége. Jön a következő, mert az mindig van. Gondoskodik az Élet arról, hogy tanulhass, ugyanis rohadtul nincs más dolgod.. Tanulni, fejlődni, ugyanazt a hibát nem elkövetni. De kövesd csak el. Egyszer, kétszer, százszor, majd mire már az jön, akinek jönnie kell, nem fogod többet. Soha. És akkor értelmet nyer majd az összes fájdalom. A kín, hogy hogyan lehettél akkora barom. És megérted: minden egyes lépésnek oka van. Mind tanít. Hol fáj, hol nem. Hol érzed, hol nem. Hol észreveszed, hol nem. De ha észrevetted, és még egyszer nem követed el, jön majd a jutalom. Értelemszerűen, csak úgy. Mert megérdemled.

Ha akarod, ha nem, ha kérted, ha nem, jön, ha jönnie kell. Csinálhatsz bármit, hadakozhatsz, szabadkozhatsz, menekülhetsz, hiába. Nem fog menni, ugyanis az Élet addig vágja eléd, amíg meg nem oldod. Amíg be nem fogadod. Amíg el nem fogadod.

..

A boldogság már csak ilyen. Jön és nem kérdez, betoppan, amikor nem várnád, és megállít mindent, neked meg csak annyi dolgod marad, hogy élvezd. Addig, amíg ott van, addig, amíg érzed, és nem azzal foglalkozni, hogy mi lesz. 

Nem kell hisztizni, kínlódni, szenvedni, kiakadni, elégedetlenkedni, egyszerűen csak tudni kell, hogy hol a helyed. Kikkel, mivel, mi előtt, mi mellett, ki mellett. Ha jól csinálod, ha nem nyúlsz mellé, boldog leszel. Ha mellé nyúlsz, elhitetik, hogy nem jó az, ami vagy, te meg szépen elhiszed, és ennyi voltál. Ott, abban a pillanatban veszíted el magad. De ha hallgatsz az érzéseidre, és nem mások, hanem azok után húzol előre, akkor nem lesz gond, az egyszer hét szentség. Akkor leszel magad, akkor leszel boldog, akkor fogsz ragyogni, tündökölni, a kérdés már csak az, hogy könnyebb-e képmutatásban élni, mint belepillantani a tükörbe, és elfogadni azt, ami vagy, azt, amit szeretsz, azt, ami boldoggá tesz, és nem másoktól függővé tenni. 

Aki ismer, az rád néz és tudja. Tudja, ha fáj, hogy szétszakadtál legbelül, tudja minden szó nélkül, ha nem, és azt is, hogy mikor rejted több kilónyi festék mögé az arcodat. .. hogy mikor takargatsz valamit, vagy épp rejted el magad úgy, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki sem arra, hogy baj van. Méghozzá nagy. De azt nem kell mindenkinek tudnia. Miért is kellene. Úgysem tudnának mit kezdeni vele, hiszen neked kell megoldanod, talpra állnod, meg minden. Nekik úgyis csak egy hiszti lesz a sok közül. Miért is lenne más. Közben meg nem az. Köze nincs a hisztihez. De ezt csak az ismerheti, aki benned van. Akit beengedtél, és nem az előszobában váratsz. Belőlük meg kevés van.

- Szeretsz? (...)
- Szeretlek-e? (...) Kellesz! Kívánlak! Akarlak! Görcsösen. Az űzött vad kába hevületével. De vajon szeretet ez? Muszáj vagy, és úgy vágyom rád, mint... Mint! Lám: amit érzek, nem békés, árnyék fodrozta ösvény, és nem ölel virágok illata, madarak éneke, és nem a séta gyönyörködtet! Hanem a cél. Te vagy a cél! A cél, amely a teljesség ígéretével bolondít. Csakhogy a szeretet nem ez, a szeretet más: ő maga a teljesség. Laza eszencia, amely ritkán képes megkötni az embert életében.

Baj, ha közelebbről akarom ismerni világodat, ha kíváncsi vagyok rá? Kíváncsi vagyok minden vágyadra, minden gondolatodra, mosolyognivalóidra, érintésedre és... Rád!

Mert a végén, amikor valakit elveszítesz, minden gyertya, minden ima hiábavaló lesz, mert az egyetlen dolog, amid marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett.

Miért ilyen gonosz az élet, miért változtatja meg az embereket? Miért csinál a tiszta, lelkes fiatalokból önző, rideg felnőtteket?

Akinek szeme van, annak nem kell varázslónak lennie, hogy képes legyen megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. Csak meg kell tanulnod olvasni az arcról. Nézd a szemeket! A szájat. Az izmokat itt, az állkapocs sarkában, és itt, ahol a nyak összeér a vállal. (...) Vannak hazugok, akik pislognak. Mások kimeresztik a szemüket. Megint mások félrenéznek. Van, aki az ajkát nyalogatja. Sokan eltakarják a szájukat, mielőtt hazudnának, mintha csak a hamisságukat próbálnák leplezni. Más jelek talán finomabbak, de mindig ott vannak. A hamis mosoly és az igazi mosoly talán hasonlónak tűnik, de különböznek egymástól, akár a hajnal az alkonyattól. Meg tudod különböztetni a hajnalt az alkonyattól?

Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly erős lett a feszültség; nem lehetett vége.

Minden napon, minden óra minden percében meg kell bizonyosodnom arról, hogy bírom-e még szerelmesem szemében azt a tetszést, amit ő kihívott belőlem és bír az én szememben. S erről meg is bizonyosodhatom, mert amint eljő a pillanat, még szebbnek lát és még jobbnak látom, mint ahogyan gondolta, mint ahogyan gondolhatom. Az egymásra találás élményében ez állandóan megtörténik, miközben semmi nem változik, holott minduntalan másként történik ugyanaz velünk. Az egymásra találás élményére azonban mindig újra várni kell. A várakozás örökkévalósága pedig nem is lenne elviselhető, ha nem tartalmazná az egymásra találás szünetjelét: nélküle nem múlik el az idő, üresre telik a hiányától; úgy megsűrűsödik vele, akárha megállna velünk. Az egymásra találás örömében a kölcsönös tetszés üli a nászát, és ez a várakozás minden kínját elfeledteti. Tíz évet, száz évet is feledtet.

Tudom, hogy a világ másnak lát, nem annak, amik vagyunk.

Találd meg önmagad, és legyen célod vele!

Mind, ami benne volt, elmúlt, egyenként, és nincs több éjjel, nincsen csillag, csupán egy pince, amiből sosem menekülhet, és amiben másnak nem jut hely.

A szerelem az egyetlen olyan dolog, ami akkora fájdalmat okozhat nekünk, hogy aztán félünk újra szeretni.

Emlékszem, hogy egyik reggel hajnalban keltem, úgy éreztem, minden csupa lehetőség. Azt gondoltam, hát innen kezdődik a boldogság! Ez a kezdete! És persze mindig egyre több jön! Nem jöttem rá, hogy nem a kezdet volt. Maga volt a boldogság. Az volt A Pillanat. Épp akkor.

Ha volt is bűn, mit elkövettem, már régen leróttam az árát. Nem kell több férfi, aki átver, nem kell több gyötrelem, sóhaj, ábránd!

Biztosan lelhetsz megváltást, talán valakinek egyszerű szavaiban, vagy egy álomban, vagy valakiben, akit szeretsz. Csak egy ilyen dologra van szükséged, és lesz miért folytatnod. Ha nem veszíted szem elől, és megőrzöd a szívedben, mindegy, hány bús éjszaka áll előtted, lesz erőd túlélni.

Mindig meglepő, hogy az élet egy ilyen aprósága milyen jelentős pillanattá válhat. Jobbára vége szakad, még mielőtt elkezdődne, mégis feledhetetlenné teszi azt az embert, akitől ered.

Ha már úgyis magányos vagyok, akkor inkább legyek egyedül.

Egy dal arról, hogy milyen is amikor maradni szeretnénk... de menni kell...

Amit irántad érzek, az feltétel nélküli. Nem ítéllek el. Nem veszítem el a türelmemet. Nem büntetlek meg. Csak szeretlek. Ennyi az egész. Világos és egyszerű.

Mit tagadjam? - siratom és szeretem
Mit tagadjam? - talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.

Ha van valami amit megbánhatsz életed során, az az, ha nem használsz ki minden percet arra, hogy boldog légy.. az már teljesen lényegtelen, hogy mitől. Lehetsz attól, hogy rájössz arra, hogy te is tetszel annak a helyes srácnak; vagy attól hogy valóra válik egy álmod; hogy táncolsz az esőben; hogy érzed, csak a tiéd az a pillanat; érzed, hogy szeretnek.. mert a boldogságnak rengeteg árnyalata van. Nem mindenki tudja először, hogy neki mi az, de ha te már rájöttél soha ne hagyd elveszni!

Ma megteszem, amit mások nem, és holnap elérem, amire ők nem képesek.

Mikor kicsi voltam, folyton piszkáltak, mert én voltam a legalacsonyabb az osztályban, és nem tudtam megvédeni magam. De aztán felfedeztem, hogy van valamim, ami nagy: a szám. Azóta is azzal harcolok.

Ezt a leckét mindenkinek meg kell tanulni. Becsülni a másikat, amíg még lehet.

Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.

Néha visszamennék az időben - Nem azért, hogy bármit is megváltoztassak, csupán azért, hogy újraélhessek egy pillanatot.

Nem csalódtam a barátaimban, csak rájöttem kiket nevezhetek annak.

Ide hallgass, kis haver: boldogtalannak lenni sokkal könnyebb, mint boldogulni, márpedig én ki nem állhatom, ha valaki beéri a könnyű megoldással, ki nem állhatom a siránkozókat! Boldoguljál, a teremtésit! Tegyél a boldogságodért!

Lelkembe jutsz... Mert amikor gondolok rád, nem "eszembe jutsz". Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt. A lelkemben.

Lassan halsz meg, belülről. Teljesen felőröl az érzés,majd lángra kap a szíved, és örökké égni fog a szerelem gyilkos tüzétől.

Vannak dolgok, amiket egy "sajnálom" nem hoz helyre. Van olyan fájdalom, ami túl mélyre hatol, hogy valaha is meggyógyuljon olyan egyszerű dolgok által, mint a szavak. Nem számít, bármennyire is komolyan gondolod őket.

Mindig lesz egy ilyen ember az életedben. Nem számít, hogy hány kapcsolata volt, hogy hányszor nem válaszolt az üzeneteidre, hogy hányszor nem vett rólad tudomást, hogy hányszor tett úgy, mintha nem számítanál neki, hogy hányszor ültél a földön és sírtál miatta, vagy érezted úgy, hogy semmit sem érsz. Nem számít hányszor mondtad magadnak, hogy ő nem számít neked, de legbelül, mindig mikor írt neked, rád nézett, megölelt, vagy csak kimondta a nevedet, a falak, amiket magad köré építettél eltűntek és nem tehettél róla, de boldog voltál. Még ha nem is akartál az lenni..

Te és én, ott és akkor, itt van rá pár tiszta szó: Szexi volt, vad, forró és izgató.

Azt hiszem, könnyebb annak, aki fájdalmát szabadon kitárhatja, mint aki kénytelen egészen a szívébe zárni.

Régen volt. Szerettük egymást, aztán egy kerítés épült közénk, s az ajtó kulcsa elveszett. Azóta egyedül bolyongok, gyakran megszólítom az embereket, nem látták-e a kedvesem - senki sem emlékszik rá. Lehet, egyszer majd találkozunk s akkor én megbocsájtom, hogy szó nélkül elvágta az arany fonalat, ami összekötött bennünket.

A béke egy mosollyal kezdődik.

A folytonos újrakezdés volt benne a legszebb. Mi ugyanis, mind a ketten, szenvedélyesen szerettünk újrakezdeni és ezt bizonyos időközönként meg is tettük. Mi egymásnak "életünk legnagyobb szerelme" voltunk, de soha nem akkor, amikor éppen együtt éltünk, mindig csak akkor, ha újra megpróbáltunk egymásra találni.

Ha valaha is alkalmam lett volna meglátni, milyen is, vagy mit tud tenni az igaz szerelem, talán én is hittem volna benne.

A legrosszabb helyzet: egyszerre érezni, hogy igényünknek megfelelni lehetetlen, és hogy mégsem vagyunk képesek lemondani róla.

Ma megteszem, amit mások nem, és holnap elérem, amire ők nem képesek.

A szerelem olyan, mint a kígyó, halála után is küzd még, kéri vissza életét, olyan, mint a fa, melynek letördelték ágait, s alulról fakad ki. Semmi sem tud oly soká remélni, mint a szerelem.

Előfordult az életem során, hogy bántottak. Nem is kicsit. De az is igaz, hogy szerettem és engem is szerettek. És ez a lényeg. Ez a legfontosabb. (...) Amikor majd egyszer visszatekintek az életemre, elmondhatom, hogy a legnagyobb szelet igenis a szerelem volt. A problémák, a válások, a szomorúság, persze azok is léteztek, de csak mint apró darabok, pici morzsák.