Valójában mindannyian össze vagyunk törve legbelül. Apró szilánkokban állunk, összekaparva, összesöpörve, celluxolva, mintha minden a régi lenne. Pedig nem az. Bár idővel a fájdalom elmúlik, de néha bizony még visszajön, bekopogtat, feltépi az ajtót, és akkor aztán újra érzel mindent - ami fájt, vagy amiről már azt hitted, hogy elmúlt. Pedig nem. Utálhatod, gyűlölheted, de mindenkinek megvan a maga keresztje. Az, ami időről időre felbukkan, és sakál módjára leordítja a fejedet, te meg csak remegsz, és maximum annyi erőd marad, hogy arra koncentrálhass, hogy még végleg se omolj össze látványosan mindenki előtt, így mosollyal az arcodon inkább tovább sétálsz, miközben belül vérző ujjakkal tartod magad, vagyis azt, ami voltál. Az apró szilánkokat.