Az arc, amely korábban egy volt a sok közül, a lélek által egyetlenné válik. (...) Mindenki láthatja, de csak egy veszi észre az arcot. Csak egyvalaki látja meg benne maradéktalanul a lelket.

Lesznek akiket megbántasz úgy, hogy észre sem veszed. Lesznek, akik úgy bántanak meg, hogy fogalmuk sem lesz róla. Lesznek, akiket barátnak hittél, de saját maguk előtt is elbuknak. Lesznek akik ellenségnek látszanak, s ők állnak melléd a bajban. Lesznek útonállók, bliccelők, átutazók. Lesznek akiket nevetve, s akiket sírva hagysz ott egy-egy állomáson. Mindig, mindennek célja van. Fáradalmas, izgalmas utazás az élet. S ha találsz egy útitársat, aki végigkísér rajta, elértél mindent, amiről mások csak álmodoznak..

IDEÁLIS TÉLI ESTE : Odakinn fog vacogtató hideg, idebenn ő és te, egy takaró alatt, kis kifli nagy kifli, ő pedig csendesen szuszog, miközben téged ölel...

Ha el akar veszni, hagyd, had csinálja. Tűnjön csak el, menjen. Sétáljon olyan messzire, amilyenre csak tud. Ne is keresd. Nyugodtan hátradőlhetsz, mert ha a tiéd, vagy ha még szükséged van rá, akkor úgyis előkerül, vagy egyszerűen csak rábukkansz. Ennyire egyszerű ez. Ne ragaszkodj semmihez, és tiéd a világ. Igazából semmi sem tűnik el, csak tanít: az életre, arra, hogy ha valami a tiéd, veled marad. Sőt. El is tűnhet, de ha kell, rá fogsz bukkanni. Újra. Hagyd elveszni, visszatérni, és örülj, ha a kitérő után is vissza tud kerülni a helyére. Mert akkor az valóban a helye.

A legszebb pillanat, amikor egymás szemébe néztek, és magadat látod benne. Aztán elfog a felhőtlen boldogság, hogy tényleg te lehetsz az, aki abba a gyönyörű szempárba nézhet. Bele ég az agyadba. És bármi történjék is, soha többé nem tudod kitörölni onnan.

~ Secret Lady ~

Egy igazi gyémánt vagy te nekem. Egy csiszolatlan gyémánt. És az a legszebb. Nekem legalább is. Egy csiszolatlan gyémánt épp, karc mentes, tökéletes. Te is épp ilyen vagy. Még. De félek, ha rossz kezekbe kerül e gyémánt, akkor már nem lesz tökéletes. Csiszolgatni, alakítgatni, formázgatni és fényesíteni fogják majd... Ez elkerülhetetlen. De nekem nincs szükségem egy ilyen gyémántra, az túl értékes lenne számomra. Hisz tudjuk, a megművelt gyémántok a legértékesebbek. Azt hiszem nem tudnék vigyázni így rá. Ezért szeretném megvédeni, hogy épp maradjon, hogy az maradjon, ahogy rátaláltam. Különben elveszítem...

~ Secret Lady ~

Néha felteszem magamban a kérdést: mit jelentesz te nekem? És hosszasan eltűnődöm rajta. A válasz egyszerű. Mindent és semmit. Mindent, mert te vagy az az ember, akit nem tudok elfeledni. Semmit, mert csak a semmit hagytad itt nekem. Leléptél. Egy szó nélkül. És engem itt hagytál, az érzéseimmel nem törődve. Nem érdekelt, hogy vajon mit érezhetek, vagy lehet érdekelt, de semmibe nézted. Mert ha érdekelt volna igazán, akkor nem hagysz el. Csak úgy. De tudom, hogy egyszer visszatérsz hozzám. Hisz te vagy a minden.

~ Secret Lady ~

A gyertyaláng: érzés. Különös érzés. Egy végtelenül kellemes érzés. Az alvó Kedves érzése. Aki itt alszik. Nem, nem melletted, hanem benned. Őt érzed. Halk szuszogását, finom szívverését, angyalian nyugodt arcát, selymes bőrét. Látod Őt a lelkedben, érzed Őt dobogó szívedben, álmait Vele álmodod, érzéseit Vele érzed. Ott lobog benned, ott lobogtok egymásban. Benne vagy, Vele vagy. Benned van, veled van. A megnyugtató, végtelen ölelésben. Itt, a gyertyafényben.

   Nem az állapot számít. Mert az állapot csak egy pillanat. Az a fontos, aki az állapot mögött örök. Aki akkor is fontos, ha éppen nyűgös, ha rossz kedve van, ha hisztis. Az állapot elmúlik, de ő marad. Olyannak, amilyen. Ahogyan fontos neked, ahogyan szükséged van rá. Ahogyan szereted.

Látlak... A túloldalon. Ahogy ott állsz a folyó partján, és nézel. Rám. És érzel. Engem. Én pedig téged. Aztán egy cölöpöt verek a mederbe. És te is. Aztán még egyet és még egyet. Aztán pallókat teszünk a cölöpökre. Egyre többet és többet. És egy napon a cölöpök, a pallók összeérnek. Elindulsz felém. Elindulok feléd. És középen találkozunk. A Lélekhídon.

Jön egy nap. Aminek a reggelét éppúgy utálod, mint az összes eddigit. Ám a napkelte és a napnyugta között történik valami. És este már másként gondolsz a következő reggelre. Mert abban a reggelben már nem csak kötelességek várnak rád, hanem más is. Valaki más. Aki miatt szép az ébredés, szép a nappal, kellemes a munka, nem nyűg a feladat, és csodálatos az élet. Aki miatt már álmodban is a reggelt várod, hogy újra találkozz vele, hogy hallhasd hangját, érezd érzéseit, láthasd szemeit. Akinek ma is szépet, jót szeretnél adni kincseidből, hogy szebbé tehesd életét. És a reggel többé már nem nyűg, a reggel többé nem kötelesség, a reggel már Ő. Létezik ilyen reggel.

Van a találkozás... amit nem vársz. Ami váratlan... Vagyis... mégsem az... Mert vártad, csak talán nem az eszeddel, nem a tudatoddal, de legbelül érezted, hogy egy napon megtörténik. A találkozás... önmagaddal... egy másik emberben... Félelmetes és lenyűgöző ez a találkozás... Mert bár együtt élsz az érzéssel, lassan talán megszokottá válik, talán már nem is számítasz rá, talán már le is mondtál róla, mégis, megdöbbensz, amikor megpillantod önmagadat... a másikban.

Ne önmagadat keresd... Hanem a másikat. Ne befelé nézz, hanem kifelé. Ha befelé nézel, egy helyben állsz, ha kifelé, akkor előtted az egész világ. Ne azt kérdezd, hogy ki vagy te, hanem azt nézd meg, hogy ki ő. Ne saját hibáiddal foglalkozz, hanem a másik értékeivel. Ne kapni akarj tőle, hanem adni neki. Ne önmagadat lásd, hanem a másikat. Ne te légy fontos, hanem ő. A másik. A sok energiát, a sok időt, amit önmagad keresésére pazarolsz, add neki. És hidd el, ha rá figyelsz, rá nézel, megtalálod, meglátod önmagadat is. Benne.

Szeretnél lenni a víz, mely egy hosszú nap után felüdíti fáradt testét, a törölköző, mely minden porcikáját végigsimítja, magadba itatva róla a vizet. Lennél a tükör, amely minden nap láthatja, a cipője, amely pici lábához simul, vagy a rúzs, mely színesíti ajkát. Lennél a telefon, mely hallja hangját, a kanál, amit édes nyelvével megérint. Vagy a toll, mellyel gyönyörű, fenséges nevét leírja, vagy a papír, mely azt hordozza. Lennél. Minden lennél, de egyik sem lehetsz. Mégis, mindegyiknél több lehetsz. Mert te a lelkeddel simogatod, a lelkeddel öleled át, lelkeddel érinted meg, lelkedben hordozod nevét, szívét, a lelkeddel őrzöd. Soha nem múló vággyal.

Ülsz szemben a másikkal, és nem tudod, miről beszél. Nem érted, idegen számodra. Nem tudod megközelíteni. Mert a két lélek nem beszél egymással. Nincsenek összhangban. Mindig a lelkek határozzák meg a kapcsolatot. A test csak a kifejezés eszköze. Ülsz szemben a másikkal, és szavak nélkül is tudod, mit mond. A pillantása, az arca, a mosolya, mozdulata mindent elárul. Mert a két lélek beszél ilyenkor egymással. És ha ez szemtől szemben igaz, akkor igaznak kell lennie akkor is, ha két ember távol van egymástól. Lelkeik akkor is találkozhatnak, beszélhetnek. Mert ők szabadok.

"Aminek meg kell történnie, az megtörténik. Akivel találkozni kell, azzal találkozol. Akinek észre kell vennie, az észrevesz. Ilyenkor mondhat bárki bármit, te úgyis érzed! Nem lehet tudni, mi lesz belőle: egy éjszaka szép emléke, évek, vagy egy élet. Ott van, és te tudod, hogy közötök van egymáshoz. Tehetsz bármit, valahol egy láthatatlan dimenzióban már össze vagytok finom kis szálakkal kötözve. Ne aggódj, ha most nem vesz észre, majd újra látod. A legfontosabb, hogy nyitott légy. Nem lehet rosszkor, rossz helyen lenni. Mindig ott vagy, ahol dolgod van, és mindig azokkal, akikkel dolgod van. Lehet, hogy gyönyörű lesz, lehet, hogy fájni fog, de ez az életed. És ennél sem szebb, sem jobb, sem izgalmasabb nem történhet veled."

Sokszor nem értem, hogy emberek miért maradnak együtt, ha látják, hogy a sokadik eljátszott, eldobott, összetört esély után sem működnek a dolgok. Igen, nehéz észnél lenni, ha valakit szeretsz, főleg elengedni... De ha nem voltál boldog mellette, vajon mitől lenne másabb, ha újrakezdenétek? Pár hétig nyilván, minden működne, de ha két ember nem ugyanazt a puzzle-t rakja, akkor felesleges egymás idejét húzni. Forgathatod, próbálgathatod, hátha beleillik a képedbe, de nem fog. Egyszerűen csak annyi van, hogy a saját kirakósodat kell kiraknod. Nem a máséval foglalkozni, hanem a sajátodéval. Nem beleerőszakolni egy darabot, hogy illeszkedjen már végre, mert ott a helye, hanem felfogni és elfogadni, hogy valami teljesen más illik oda.

"Egy pasi akkor nő fel igazán, amikor rádöbben, hogy felesleges a tökéletesnek tűnőt kergetnie, ugyanis nem a leggyönyörűbb nőre van szüksége, hanem arra, aki képes egyetlen mosolyával bearanyozni az életét. "

Akarnád is, meg nem is. De leginkább mégsem. Aztán meg nem tudod, és teljesen összezavarodsz. Néha van, hogy annyi szeretet van benned, hogy érzed, valakivel meg kell osztanod, mert másképp darabjaidra tör, majd apró szilánkokká aprít. De nem akarod, hogy bárki is jöjjön, egy percig sem foglalkoztat a gondolat, csak érzed, hogy már nem bírod el. Képtelenség, mert szétvet belülről. Csak azt tudod, hogy másnak meg pont erre van szüksége. Pont arra, és csakis arra, ami benned van. Adnád, de nem akarod. Akarnád, de nem adhatod. Értenéd, de nem értheted. Olyan bonyolult. Pedig csak nálad van valami, amire más éhezik, és egészen addig nálad is marad, amíg nem fogod fel, hogy te is éhezel valamire. 

Valójában mindannyian össze vagyunk törve legbelül. Apró szilánkokban állunk, összekaparva, összesöpörve, celluxolva, mintha minden a régi lenne. Pedig nem az. Bár idővel a fájdalom elmúlik, de néha bizony még visszajön, bekopogtat, feltépi az ajtót, és akkor aztán újra érzel mindent - ami fájt, vagy amiről már azt hitted, hogy elmúlt. Pedig nem. Utálhatod, gyűlölheted, de mindenkinek megvan a maga keresztje. Az, ami időről időre felbukkan, és sakál módjára leordítja a fejedet, te meg csak remegsz, és maximum annyi erőd marad, hogy arra koncentrálhass, hogy még végleg se omolj össze látványosan mindenki előtt, így mosollyal az arcodon inkább tovább sétálsz, miközben belül vérző ujjakkal tartod magad, vagyis azt, ami voltál. Az apró szilánkokat.

Aki ismer, az rád néz és tudja. Tudja, ha fáj, hogy szétszakadtál legbelül, tudja minden szó nélkül, ha nem, és azt is, hogy mikor rejted több kilónyi festék mögé az arcodat. .. hogy mikor takargatsz valamit, vagy épp rejted el magad úgy, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki sem arra, hogy baj van. Méghozzá nagy. De azt nem kell mindenkinek tudnia. Miért is kellene. Úgysem tudnának mit kezdeni vele, hiszen neked kell megoldanod, talpra állnod, meg minden. Nekik úgyis csak egy hiszti lesz a sok közül. Miért is lenne más. Közben meg nem az. Köze nincs a hisztihez. De ezt csak az ismerheti, aki benned van. Akit beengedtél, és nem az előszobában váratsz. Belőlük meg kevés van.

És igen. Még vannak csodák, még van, hogy valaki rád mosolyog, és megmozgat benne valamit, amiről azt hitted, soha senki sem fogja már. Van az a pillantás, van az a tekintet, van az a hang, és igen, megnyugodsz, mert nincs vége. Jön a következő, mert az mindig van. Gondoskodik az Élet arról, hogy tanulhass, ugyanis rohadtul nincs más dolgod.. Tanulni, fejlődni, ugyanazt a hibát nem elkövetni. De kövesd csak el. Egyszer, kétszer, százszor, majd mire már az jön, akinek jönnie kell, nem fogod többet. Soha. És akkor értelmet nyer majd az összes fájdalom. A kín, hogy hogyan lehettél akkora barom. És megérted: minden egyes lépésnek oka van. Mind tanít. Hol fáj, hol nem. Hol érzed, hol nem. Hol észreveszed, hol nem. De ha észrevetted, és még egyszer nem követed el, jön majd a jutalom. Értelemszerűen, csak úgy. Mert megérdemled.

Ha akarod, ha nem, ha kérted, ha nem, jön, ha jönnie kell. Csinálhatsz bármit, hadakozhatsz, szabadkozhatsz, menekülhetsz, hiába. Nem fog menni, ugyanis az Élet addig vágja eléd, amíg meg nem oldod. Amíg be nem fogadod. Amíg el nem fogadod.

..

A boldogság már csak ilyen. Jön és nem kérdez, betoppan, amikor nem várnád, és megállít mindent, neked meg csak annyi dolgod marad, hogy élvezd. Addig, amíg ott van, addig, amíg érzed, és nem azzal foglalkozni, hogy mi lesz. 

Nem kell hisztizni, kínlódni, szenvedni, kiakadni, elégedetlenkedni, egyszerűen csak tudni kell, hogy hol a helyed. Kikkel, mivel, mi előtt, mi mellett, ki mellett. Ha jól csinálod, ha nem nyúlsz mellé, boldog leszel. Ha mellé nyúlsz, elhitetik, hogy nem jó az, ami vagy, te meg szépen elhiszed, és ennyi voltál. Ott, abban a pillanatban veszíted el magad. De ha hallgatsz az érzéseidre, és nem mások, hanem azok után húzol előre, akkor nem lesz gond, az egyszer hét szentség. Akkor leszel magad, akkor leszel boldog, akkor fogsz ragyogni, tündökölni, a kérdés már csak az, hogy könnyebb-e képmutatásban élni, mint belepillantani a tükörbe, és elfogadni azt, ami vagy, azt, amit szeretsz, azt, ami boldoggá tesz, és nem másoktól függővé tenni. 

Aki ismer, az rád néz és tudja. Tudja, ha fáj, hogy szétszakadtál legbelül, tudja minden szó nélkül, ha nem, és azt is, hogy mikor rejted több kilónyi festék mögé az arcodat. .. hogy mikor takargatsz valamit, vagy épp rejted el magad úgy, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki sem arra, hogy baj van. Méghozzá nagy. De azt nem kell mindenkinek tudnia. Miért is kellene. Úgysem tudnának mit kezdeni vele, hiszen neked kell megoldanod, talpra állnod, meg minden. Nekik úgyis csak egy hiszti lesz a sok közül. Miért is lenne más. Közben meg nem az. Köze nincs a hisztihez. De ezt csak az ismerheti, aki benned van. Akit beengedtél, és nem az előszobában váratsz. Belőlük meg kevés van.

- Szeretsz? (...)
- Szeretlek-e? (...) Kellesz! Kívánlak! Akarlak! Görcsösen. Az űzött vad kába hevületével. De vajon szeretet ez? Muszáj vagy, és úgy vágyom rád, mint... Mint! Lám: amit érzek, nem békés, árnyék fodrozta ösvény, és nem ölel virágok illata, madarak éneke, és nem a séta gyönyörködtet! Hanem a cél. Te vagy a cél! A cél, amely a teljesség ígéretével bolondít. Csakhogy a szeretet nem ez, a szeretet más: ő maga a teljesség. Laza eszencia, amely ritkán képes megkötni az embert életében.

Baj, ha közelebbről akarom ismerni világodat, ha kíváncsi vagyok rá? Kíváncsi vagyok minden vágyadra, minden gondolatodra, mosolyognivalóidra, érintésedre és... Rád!

Mert a végén, amikor valakit elveszítesz, minden gyertya, minden ima hiábavaló lesz, mert az egyetlen dolog, amid marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett.

Miért ilyen gonosz az élet, miért változtatja meg az embereket? Miért csinál a tiszta, lelkes fiatalokból önző, rideg felnőtteket?

Akinek szeme van, annak nem kell varázslónak lennie, hogy képes legyen megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. Csak meg kell tanulnod olvasni az arcról. Nézd a szemeket! A szájat. Az izmokat itt, az állkapocs sarkában, és itt, ahol a nyak összeér a vállal. (...) Vannak hazugok, akik pislognak. Mások kimeresztik a szemüket. Megint mások félrenéznek. Van, aki az ajkát nyalogatja. Sokan eltakarják a szájukat, mielőtt hazudnának, mintha csak a hamisságukat próbálnák leplezni. Más jelek talán finomabbak, de mindig ott vannak. A hamis mosoly és az igazi mosoly talán hasonlónak tűnik, de különböznek egymástól, akár a hajnal az alkonyattól. Meg tudod különböztetni a hajnalt az alkonyattól?

Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly erős lett a feszültség; nem lehetett vége.

Minden napon, minden óra minden percében meg kell bizonyosodnom arról, hogy bírom-e még szerelmesem szemében azt a tetszést, amit ő kihívott belőlem és bír az én szememben. S erről meg is bizonyosodhatom, mert amint eljő a pillanat, még szebbnek lát és még jobbnak látom, mint ahogyan gondolta, mint ahogyan gondolhatom. Az egymásra találás élményében ez állandóan megtörténik, miközben semmi nem változik, holott minduntalan másként történik ugyanaz velünk. Az egymásra találás élményére azonban mindig újra várni kell. A várakozás örökkévalósága pedig nem is lenne elviselhető, ha nem tartalmazná az egymásra találás szünetjelét: nélküle nem múlik el az idő, üresre telik a hiányától; úgy megsűrűsödik vele, akárha megállna velünk. Az egymásra találás örömében a kölcsönös tetszés üli a nászát, és ez a várakozás minden kínját elfeledteti. Tíz évet, száz évet is feledtet.

Tudom, hogy a világ másnak lát, nem annak, amik vagyunk.

Találd meg önmagad, és legyen célod vele!

Mind, ami benne volt, elmúlt, egyenként, és nincs több éjjel, nincsen csillag, csupán egy pince, amiből sosem menekülhet, és amiben másnak nem jut hely.

A szerelem az egyetlen olyan dolog, ami akkora fájdalmat okozhat nekünk, hogy aztán félünk újra szeretni.

Emlékszem, hogy egyik reggel hajnalban keltem, úgy éreztem, minden csupa lehetőség. Azt gondoltam, hát innen kezdődik a boldogság! Ez a kezdete! És persze mindig egyre több jön! Nem jöttem rá, hogy nem a kezdet volt. Maga volt a boldogság. Az volt A Pillanat. Épp akkor.

Ha volt is bűn, mit elkövettem, már régen leróttam az árát. Nem kell több férfi, aki átver, nem kell több gyötrelem, sóhaj, ábránd!

Biztosan lelhetsz megváltást, talán valakinek egyszerű szavaiban, vagy egy álomban, vagy valakiben, akit szeretsz. Csak egy ilyen dologra van szükséged, és lesz miért folytatnod. Ha nem veszíted szem elől, és megőrzöd a szívedben, mindegy, hány bús éjszaka áll előtted, lesz erőd túlélni.

Mindig meglepő, hogy az élet egy ilyen aprósága milyen jelentős pillanattá válhat. Jobbára vége szakad, még mielőtt elkezdődne, mégis feledhetetlenné teszi azt az embert, akitől ered.

Ha már úgyis magányos vagyok, akkor inkább legyek egyedül.

Egy dal arról, hogy milyen is amikor maradni szeretnénk... de menni kell...

Amit irántad érzek, az feltétel nélküli. Nem ítéllek el. Nem veszítem el a türelmemet. Nem büntetlek meg. Csak szeretlek. Ennyi az egész. Világos és egyszerű.

Mit tagadjam? - siratom és szeretem
Mit tagadjam? - talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.

Ha van valami amit megbánhatsz életed során, az az, ha nem használsz ki minden percet arra, hogy boldog légy.. az már teljesen lényegtelen, hogy mitől. Lehetsz attól, hogy rájössz arra, hogy te is tetszel annak a helyes srácnak; vagy attól hogy valóra válik egy álmod; hogy táncolsz az esőben; hogy érzed, csak a tiéd az a pillanat; érzed, hogy szeretnek.. mert a boldogságnak rengeteg árnyalata van. Nem mindenki tudja először, hogy neki mi az, de ha te már rájöttél soha ne hagyd elveszni!

Ma megteszem, amit mások nem, és holnap elérem, amire ők nem képesek.

Mikor kicsi voltam, folyton piszkáltak, mert én voltam a legalacsonyabb az osztályban, és nem tudtam megvédeni magam. De aztán felfedeztem, hogy van valamim, ami nagy: a szám. Azóta is azzal harcolok.

Ezt a leckét mindenkinek meg kell tanulni. Becsülni a másikat, amíg még lehet.

Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.

Néha visszamennék az időben - Nem azért, hogy bármit is megváltoztassak, csupán azért, hogy újraélhessek egy pillanatot.

Nem csalódtam a barátaimban, csak rájöttem kiket nevezhetek annak.