Számtalanszor rajtakaptam magam, hogy (...) nézem, bámulom, csaknem beiszom szememmel, mintha most kellene retinámra égetnem, mindörökre megjegyeznem őt. Most, mielőtt elveszítem.

Nem létezett más, csupán ő meg én, a szél, a tenger moraja, és a gyönyör, hogy a karjában lehetek. Mintha egész életemben csak arra vártam, csak azért éltem, álmodtam, aludtam, ettem és lélegeztem volna, hogy e pillanat ütötte résen át kikukucskálhassak az élet végtelen folyamából. Még ha száz évig élnék is, az sem érne fel ezzel a röpke, időtlen élménnyel.

Szerintem a szerelemnek semmi köze az időhöz. Beleszerethetsz valakibe az első pillanatban, de az is lehet, hogy csupán egy év múlva. Ez csak úgy megtörténik... mindig a maga idejében.

Szembejött az élet, mondom is neki, hová rohan, miért siet oly nagyon, ugyan, igyunk már meg egy kávét, ha már így összefutottunk.

Úgy sétálni egy este kart a karba, hogy a kirakatok fénye néha megvilágít, a lámpa alatt nem állni meg, a léptek összecsengnek kényelmesen, igazodni sem kell, mert neki is pont úgy jó, koppanni a cipőknek, vagy csoszogva, szinte lustán ringani a járdán, együtt menni, lenni az együtt kedvéért, minden jobb dolgunkat félretéve, talán fecsegni könyvekről, vagy hanyagul szapulni politikát, lelkesedni valami semmiségen, terveket szőni (repülőszőnyeg), vagy hallgatni utcazajt, vagy hallgatni, hallgatni az én kedvemért, a kettőnk kedvéért. Az volna jó.

Szerelmes vagyok a szomorú szemeidbe, és minden vágyam, hogy felvidítsalak, és lehet, hogy akkor, ha vidámabb szemed volna, kiszeretnék belőled, ettől újra szomorú volnál, s újra beléd szeretnék.

Megpróbáltam élni, élni az életet, de nem tudtam, az élet győzött felettem, legyőzött, vesztettem. Talán nem vagyunk egymásra jó hatással, az élet és én.

Úgy kell vágyni néha, mint egy falat kenyérre. Ilyenkor másnak nincs is értelme, csak önmagában a vágyásnak. A tárgy mellékes, az idő begörbül, a Végzet az ablakpárkányon könyököl és elhalványul, a hajszálrepedések csigavonalakká rendeződnek a falon, és akkor semmit, de semmit nem lehet, sőt nem szabad csinálni. A cselekvés a legdurvább megsértése a vágynak.

Néha az is elég, ha valakire gondolunk. Ha tudjuk, hol van és mit csinál, és a lelki szemünkkel látjuk. Arra való az emlékezet és a képzelet. Hogy elő tudd varázsolni. Ez a varázslat...

Egyesek szerint a fénykép rosszul szolgálja az emlékeket, merev formába öltözteti őket, mint amit a Jégkirálynő pálcája fagyasztott jéggé. A tudat nem lát a kimerevített arckifejezések és fagyott pózok mögé, a többi meg elhalványul. De mi van, ha ezzel a "többivel" együtt minden el volt zárva, és egyetlen kép láttán fordul meg a kulcs a zárban?

A boldogság bennünk kezdődik, pontosan akkor mikor megtanulunk szeretni. 

Vannak olyan csókok, melyeknek meg kell történnie. Mindegy mikor, de fel kell abból a kötelékből oldoznunk egymást. Sokszor már semmit nem jelent, mert csak egy régi vágy törte magának ezt az utat ide. Pont ide kellett találni. Az idő relatív. Mindegy mikor történik meg, de létre kell jönnie.

Már akkor is túl késő lett volna egymást szeretni, mikor még miénk volt a világ.

Éveken át tanultam, hogyan ne szeressük meg egymást. Tanultam, de képtelen voltam elsajátítani... / Úgy tűnik, van ami örök. Mindegy ki mellett. Mindegy hogyan. Sodródni nem csak előre lehet. A játszmák, mindig játszmák maradnak. A szereplők változnak. Te általában maradsz. Rosszabb esetben elfogadod amit kapsz. Még ha ismétlődik is, még ha látod, hogy nem is igazán vezet sehova. A magányosok társadalmába vágtatunk bele éppen. Mindenki. Te is, én is. Érzelmekről lassan már csak a könyvekből olvasunk. / ne szeress meg inkább. Úgy mindenkinek könnyebb.

Hazudj bármit az életről, hogy kevésbé fájjon...

A félelem mindenhova követ. Nem tudok elbújni, nem vághatom arcon. Nem kiabálhatok vele. Nem csukhatom be a szemem. Bár néha csak ennyi jut, hallgatom a szívem dobogását, érzem ezt a forróságot a szívemben, ami belőled terem. Ami miattad van. Akkor percekig nem félek.

Az élet legnagyobb ajándéka, ha van kit szeretned, hiába állsz vesztésre, hiába nagyobbak a fejed fölött összecsapó hullámok, mint amivel elbírnál. Látod a csónakot, amiben ülsz. Látod, hogy semmire nem elég. Csontjait szilánkosra töri a vihar. Mégis. Van kit szeretned, és akkor belül akár csak egy pillanatra is, de béke lesz és menedék. Szóval legyünk hálásak mindenért.

Az agyam tudja, hogy kihasznált. Két éjszaka voltam neki. A szívem szépít. Az agyam napi szinten kussoltatja be. Mégis...

"Talán sohasem fogják megtudni, hogy fázott a szívem ha mellettem ültek. Hogy didergett a félelemtől, hogy vajon szabad-e többet érintenem, szabad-e jobban szeretnem."