A legkisebb dologért, ha értelme van, mindig érdemesebb élni, mint az értelem nélkül való legnagyobbért.

Nem abban áll egy ember valódisága, amit neked kimutat, hanem abban, amit nem tud kimutatni. Ha tehát őt meg akarod érteni, ne hallgass arra, amit mond, hanem sokkal inkább arra figyelj, amit elhallgat.

Minden nagy hiba elkövetése során valahol félúton van egy pillanat, amikor még vissza lehet fordulni, és talán még jóvá is tenni.

Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni...

Van, aki nem tud boldog lenni. Mert nem tud szeretni. De van. aki csak azért nem lehet boldog, hogy a másik boldog lehessen.

Kiállok a tomboló szélbe, széttárom a karom, és várok. Várok, hátha a szél felkap, és elvisz Téged a szívemből messzire...

Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt...

Néha nem kell sok az álmoknak, néha csak meg kell látni a valóságban az álmot...

El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat, éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is. S ha egyszer szívedbe költözik a tél, próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.

Mindenkivel megeshetik, hogy nagy hévvel idézi a múltat, amikor épp a jelen a fontosabb.

A bal szemeddel tisztán látod az Ő hibáit, a jobb szemed szemet huny fölötte, a szíved közepe pedig megbocsát mindent.

Néha agyon nevetjük magunkat semmiségeken, egyszerűen jól érezzük magunkat együtt. Mindenki ismeri ezt abból az időből, amikor beleszeret valakibe és akkor az olyan, hogy még a legkisebb dolgok is viccesek tudnak lenni.

Én várok. Rád. Sokat. Mindennap. De ez nem elég. Ha nem jössz, elhagylak. Sírva. De megteszem. Hiányozni fogsz. De megteszem. És másra fogok várni. Akire talán várnom sem kell majd. Lehet, hogy jobb lesz. Lehet.

Semmi vagyok, miközben mindennek kellene lennem...

Tanulj várni, mert vagy a dolgok változnak meg, vagy pedig a szíved.

Van, hogy akkor jön rá az ember, hogy hol a helye, mihez illetve kihez is tartozik valójában, ki az igazán fontos a számára, mikor majdnem túl késő. Mikor egy szerencsétlen balesetnek kell történnie ahhoz, hogy felfogjuk hogy bárkivel bármikor történhet bármi és nem biztos, hogy látjuk még az életben. Ilyenkor van, hogy új esélyt kapunk és két kézzel ragaszkodunk az illetőhöz, a másikhoz és a széltől is óvjuk. Ha megtehetjük. Én megtehetem - hála a sors furcsa és kegyetlen fintorának.

Vannak azok a pillanatok, amikor már annyira csordultig vagy mindennel... annyira nem érzed a fájdalmat, a hiányt, a csalódást... sőt, már az ürességet sem érzed... Vannak azok a pillanatok, amikor már csak nevetni tudsz. Nevetni a jón, a rosszan, nevetni azon, hogy mennyire pocsék is minden.

Felesleges várni és jobban megismerni a lányt. Akkor volt igazán ő maga, amikor először láttad... most már szerepet játszik - és te is.

Úgy csinálunk, mintha barátok lennénk, pedig nem vagyunk. Ellenségek sem vagyunk. Egyszerűen, mint két idegen. De a szeretet - emléknyomok még bennem vannak.

Szorít a cipő. Megyek benne, taposom és azt kérdezem magamtól, ez a régi cipő miért törte fel MOST a lábam? MOST, amikor pontosan tudja, hogy amúgy is nehéz a járás. Talán elérek egy olyan útkereszteződésig, ahol tudok majd választani. Tovább hordom a cipőt vagy fájó szívvel, de beteszem a kukába. Egyenlőre egy helyben állok.

Minden ígéret megtépett gondolat csupán, mely egy elvakult percben fogant egy elvakult elmében.

Mikor utoljára láttalak már nem szóltunk egymáshoz, csak mint két idegen vigyáztunk, nehogy szemünk összeérjen.

Az ember ezer évet vár, képtelen moccanni is. Jégbe temetett test. Tökéletesen konzervált. Haj, bőr, körmök, ruha, ékszerek, minden érintetlen, minden a helyén. Nem halott, csak alszik. Csak néma. Azután megszólal egy hang - vajon ennyi is elég, hogy megolvassza ezt a jéghegyet? Hogy újból lélegezni kezdjünk, ismét kicsorduljon a könny, a nyál, áramlani kezdjen az erekben a vér? Színt varázsoljon az arcra, hajat fényesítsen, felforrósítsa a bőrt? A test felpezsdül, a kéz simogatásra, a száj csókra vágyik. És ehhez a csodához csupán azt az egy hangot kellett hallanunk. Az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy az ember mindvégig szerelemes volt. Csak mozdulatlanul várt a jégtömb alatt.

Ha az ember a maga kínjára koncentrál, nincs segítség, de ha rácsodálkozik arra a tenger kínra, szenvedésre, ami körülveszi, eltörpül a maga baja.

Vajon ki sérült nagyobb mértékben? Az, aki nem tud járni, vagy beszélni, hallani, vagy látni, vagy az, aki nem képes nevetni, sírni és szeretni?

Vannak közöttünk olyan emberek, akiknek inkább csak teher az élet. Egy fekete fátyol választja el őket a világtól. Határtalanul magányosak. Olyanok, mint az éjszaka kísértetei, akiknek nem jut az örömből, a szerelemből és semmiféle kellemes emberi érzésből, és még egymást sem tudják vigasztalni. Sötét napjaik üresen, szánalmasan, egyedüllétben telnek.

Annyi erőnk mindig van, hogy a más baját elviseljük.

Semmi sem tart örökké. Eljön az idő, amikor mindannyiunknak búcsút kell venni a világtól, amit ismertünk. Búcsút mindentől, amit magától értetődőnek tartottunk. Búcsút azoktól, akikről azt hittük, sosem hagynak el. És mikor ezek a változások végre szemet szúrnak, mikor az ismerős távozik, és az ismeretlen átveszi helyét, mi mindannyian csupán annyit tehetünk, hogy így köszöntjük: Isten hozott.

Aki több mint más, aki figyel rád. Aki törődik veled, aki kedvel, szeret. Aki hibáidat javítani próbálja, aki megért, elfogad. Aki megbocsát, akiben feltétel nélkül megbízhatsz. Aki csak jót akar neked, aki nem féltékeny rád. Aki segít, aki meghallgat. Aki letol, ha kell, aki veled nevet, örül. Aki veled sír, szomorkodik. Aki tudja, hogy hogyan vágjon hátba, hogy az elérje célját. Aki gyermekként játszik veled, aki védi az ügyedet. Aki kiáll érted és melletted, aki nem tagad meg és le. Aki nyíltan felvállal, aki megkérdezi mi van veled,aki nem felejti el mit ígért neked.

Meghalni valaki után akit szeretünk az könnyű. Tovább élni érte és tovább örülni helyette is - az nehéz.

Milyen közel állnak egymáshoz: adni - kapni, ajándékozni - elvenni, tisztelni - megalázni, odafigyelni - elvárni, elengedni - kényszeríteni, megbocsátani - haragudni, megbízni - gyanakodni, együtt érezni - közönybe burkolózni, hinni - kételkedni?

Azon gondolkodom néha, hogy megbocsájtja-e valaha az Isten azt, amit egymással teszünk...Aztán körbenézek és rájövök, hogy Isten már rég itt hagyott minket.

Mikor egyedül vagyok, azt kívánom bárcsak te keresnél telefonon, Azt mondanád; vissza akarsz kapni engem - de sohasem hívsz és én annyira bolondnak érzem magam...

Mindig van egy személy, aki nem számít, hogy mit tesz, vagy mit mond, és nem számít, hogy hányszor okoz neked fájdalmat, nem tudod elengedni, hiszen annyira sokat jelent neked.

A megrovást könnyen elviselik az emberek, de a kinevetést nem tűrik. Abba beleegyeznek, hogy ostobák legyenek, de nevetségesek lenni nem akarnak.

Összetört szív oson az éjben, csalódottan bandukol egy szikla szélen. Óvatlan pillanatban megcsúszik lába és elnyeli őt a sötétség szája.

Mikor a neve helyett is már csak azt írnád: szeretlek!

...a jó dolgoknak véletlenül, meglepetésszerűen kell megtörténniük velünk. Ha valami után nagyon vágyakozunk, úgy járunk, mint az, aki túl erősen szorít magához egy léggömböt: az álom egyszer csak kipukkan, s darabkái a semmibe hullanak.

...csúnya vonás férfiakban: szégyellik a szívüket. Ez is hiúság, ez is hamis dolog, jobb lenne, ha az eszüket szégyellnék néha, az gyakrabban hibázik.

Akárhogy, s mint - mondta magában - egyvalami nem változik. Ha rongyos vagyok is, legbelül csak megmaradok hercegnőnek. Könnyű lenne a hercegnőt játszanom, ha selyembe-bársonyba öltözhetnék. Sokkal nagyobb dolog úgy maradni meg hercegnőnek, hogy ezt senki nem tudja.

Váratlanul búcsú nélkül ment el, s itt hagyott egy halk sóhajt.

Sohasem sejtettem, hogy ilyen sötét hely a szíved... a te szíved.

Akinek kellek, az elfogad így, de elveszít végleg ha kényszerít.

Ha már mindenről és mindenkiről lemondtál, ne feledd hogy köztük vagy magad is.

Előbb vagy utóbb eljön az az idő, amikor mindannyiunknak felelősségteljes felnőtté kell válnunk. És megtanulnunk lemondani a vágyainkról, hogy a helyes utat választhassuk. Egy életen át felelősségteljesnek lenni persze nem mindig könnyű feladat. És az évek múlásával ez a teher sokaknak már-már elviselhetetlenné válik. De azért igyekszünk helyesen cselekedni. Jót tenni. Nem csak magunkkal, de azokkal is, akiket szeretünk. Igen. Előbb vagy utóbb mindannyiunknak felelősségteljes felnőtté kell válnunk. Senki sem tudja ezt olyan jól, mint a kamaszok.

Szeretlek.

Ma néztük meg. :) Egy élmény volt. Ajánlom mindenkinek, garantált a röhögés :D

Az ember szeméből...

Kiolvasató belőle minden szomorúsága, bánata, fájdalma, magányossága, gyűlölete...

Boldogsága, öröme, vidámsága, szeretete...

Ha valaki durva szóval megsebez, ne bánkódj, meglehet nem is vélte komolyan.

Néha dühösek vagyunk, és indulatból cselekszünk.

Mondunk olyasmiket is, amit később teljesen megbánunk. Ezért ne haragudj meg senkire.

Hisz veled is biztos előfordult már ilyesmi... Inkább a szemébe nézz. Az nem hazudhat.

Az eszem azt súgja, hogy adjam fel, de a szívem nem engedi.

...Boldog akarok lenni.

De nem úgy, hogy le kelljen mondanom róla.

Mit ér az a boldogság?

Nem fogom elfelejteni, mert én nem nélküle... én vele szeretnék boldog lenni.

És, ha nem lehetek vele boldog... hát leszek nélküle szomorú.

És talán könnyebb nem remélni, és nem csalódni, mint álmodni, és a földre esni… De néha mégis visszasírom azokat az időket, mikor nem tudatosult bennem a reménytelenség.