Az idő gyorsan halad és nem kérdi meg, meg szeretnénk-e állni. Az idő múlik és feledésbe merülnek lassan a régi szerelmek, a régi nyomasztó emlékek... Az idő megszépíti mindazt, ami régebben fájt és a szívünket nyomasztotta... Az élet új lehetőségeket tesz útunkba és rajtunk múlik, megállunk-e... Én megálltam melletted és mindenért hálás vagyok az életnek. Megtanultam szeretni, megtanultam őszintén élni. Megtanultam, hogy a múlt fájdalmain, csak saját magunk vagyunk képesek túllépni. Nem engedhetjük, hogy a múlt kísértse a mindennapjainkat és bár mindig visszaköszön majd, egy mosollyal emlékezve, le kell zárnunk azt. Fájdalmat kaptam és okoztam is sokat az életemben. Sajnálom, hogyha bántottam bárkit is... Nem akartam... Az ember önző. Annak kell lennie. Csak a saját boldogságunk a fontos. Nem áldozhatjuk fel magunkat más ember boldogságának az oltárán, miközben nem azt kapjuk, amire egész életünkben vártunk... Én tőled azt kapom, ami boldoggá tesz... és szeretném neked azt adni, amitől boldog leszel te is melettem. S ha visszanyúl utánunk a múlt, csak összebújunk... Megszorítjuk egymás kezét... ...mert külön-külön gyengék vagyunk... De együtt legyözünk mindent!