Arra vágyom, hogy mindent eldobva fussak hozzád, de mintha ólomsúly lenne a lábamon, és tudom, hogy nem dobhatom le. Most már én is tudom, mit jelent az, hogy bárcsak!

Annak ellenére, hogy nem vagyunk felnőttek, tudjuk, hogy nincs olyan dolog, mint az örökkévalóság - most, hogy már nem vagyunk gyerekek. De akkor az idő valóban megállt, és mi voltunk az egyetlen emberek a világon. Az a pillanat olyan valós volt és olyan álomszerű. Úgy éreztem, hogy csak egy pillanat volt... úgy, mint egy örökkévalóság. Akkor a fiatal szívünkben, biztos vagyok, hogy létezett az örökkévalóság...

Az élet olyan, mint egy doboz bonbon: olcsó, sablonos ajándék, amit senki sem kér. Nem visszaváltható, csak csendben fogyasztható. Megesszük, mert ha már megvettük, ne vesszen kárba. Habzsoljuk, pedig igazából nem is ízlik. Igaz, néha találunk köztük krémeset, vagy tejszínest, de azoknak az íze túl hamar elillan a szánkban, és a doboz alján ott marad a fognyűvő mogyoró, amiket ha elfogyasztunk, nem marad másunk, mint egy üres doboz, tele aranysárga, gyűrött papírgalacsinnal.

Vannak ajtók, amik nem maradnak örökké nyitva. Az elszalasztott lehetőség soha nem tér vissza, és ha csak várakozol, az nem jelenti azt, hogy erős vagy, vagy azt, hogy igazad van. Néha csak annyit jelent, hogy félsz a változástól. Mindenkivel előfordul. Tudod, mire jöttem rá? Az élet túl rövid.

Én hiszek neki, amikor azt mondja, hogy soha nem szeretett még senkit, és hogy én vagyok az élete értelme. Micsoda közhelyek, és mégis mikor ő mondja, és közben a szemembe néz a gyönyörű kék szemével - nos, akkor bármit mondhatna, mindent elhinnék neki. Talán ez a szerelem?

Nincs szükségem együttérzésre, nem fogok sírni és nyafogni. Mert az élet az én fényem és szabadságom, és akkor ragyogok, amikor akarok.

Olyan vagy, mint a homok. Próbálok beléd kapaszkodni, de kifolysz a kezeim közül.

Eleinte elég volt, ha láttuk egymást. Elegendő volt egy óra, akár csak egy röpke óra, hogy érezzük a boldogságot. S bármily hosszú ideig voltunk is távol egymástól, soha nem aggódtunk, hogy mi lehet a másikkal. Léteztünk egymás tudatában. Ez elég volt. Erősek voltunk, sérthetetlenek. Együtt és külön, külön... A boldogság a dolgok kezdetében van.

Egyesek akkor sem látják, ami az orruk előtt van, ha olyan éles a szemük, mint a sasé. Van, akit kézen fogva kell vezetni, különben élete legfontosabb tényeit sem veszi észre.

Aki kinyit tehát egy könyvet, mindenekelőtt önmagát nyitja ki. Nem az író, s nem is az író által teremtett alakok fájdalmába vagy reményébe ütközik, hanem saját magáéba.

Amíg nem ismertelek, nem bíztam soha senkiben. Láttam, amikor könnyeket hullattál értem; és tudom, hogy mindig mellettem álltál. Amikor velem vagy, mindig olyan nyugodt vagyok és boldog. Tudom, hogy nem vagyok vidám, sem szórakoztató.

Ne fogadd meg a tanácsomat. És bárki más tanácsát se. Bízz magadban! Jó vagy rossz, boldog vagy boldogtalan, de a te életed, és csak rajtad áll, hogy mihez kezdesz vele.

Lehet, hogy én még nem akarok találkozni a herceggel. Lehet, hogy még randiznom kell néhány udvaronccal, lovászfiúval, kertésszel, vadásszal, törpével, mielőtt azt akarnám, hogy valaki megmentsen.

A kertben ültek a szép tavaszi napsütésben, a régi hintán, és az egész világból csakis egymást látták.

Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel.

A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam:

- Maga a szerelemből és a halálból él, mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet? (...)

- Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, legalább tíz dáliát küldene neki.

A fiatal nő elment mellettem a hóesésben, és reám mosolygott. A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem magammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon. Havas mosoly volt és lassan olvadt. A végén mindössze valami kevés nedvesség maradt belőle a lélekben; apró tócsa, nem nagyobb, mint egy könnycsepp.

Milyen félelmesen kiderül minden az első együttlét után! A test, a szenvedély végzetes dolgaiban éppen olyan kevéssé lehet csalni, mint a lélek végzetes dolgaiban.

Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (...) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.

A legrosszabb az egészben, hogy mennyire emlékszek mindenre veled kapcsolatban. Emlékszek minden kis dologra, amik miatt magad voltál: a második nevedre, a szemed színére, arra az ostoba félmosolyra, ami akkor jelent meg az arcodon, amikor valami vicceset mondtam de próbáltál úgy tenni, mintha nem lett volna az, és emlékszem a bizonytalanságaidra. Emlékszem mindenre, amit nekem mondtál: a családodról, az életedről, arról, hogy mit szeretsz csinálni. Még a helyekre is emlékszem: hogy hol voltam, amikor először bevallottad, hogy tetszem neked, amikor megfogtad a kezem és megcsókoltál, és hogy hol voltam, amikor eldöntötted, hogy már nem akarsz velem lenni többet. Mindenre emlékszem, és talán ez az, amiért valójában sosem tudok továbblépni, mert nem tudom elfelejteni, hogy abban a pár hónapban, amíg törődtél velem, milyen jók voltak a dolgok.

Nem akarom, hogy tudd milyen érzés ennyire szeretni valakit, mert őrülten fáj. Neked fogalmad sem volt arról, hogy én mit érzek, de ha volt is, valószínűleg azt hitted elmúlik. Hát nem múlt el. Miután elmentél, sokáig azt hittem belehalok, hogy nem lehetsz mellettem. Aztán teltek a hetek, a hónapok, az évek és elfogadtam. Nagyjából felnőttem. Már nem az a 14 éves buta kislány vagyok, aki annyira ragaszkodott a szerelmedhez és aki azt hitte nem tud nélküled élni. Mert tud. Sok-sok idő telt el, és még mindig te vagy az első gondolatom reggelente, esténként pedig az utolsó. Nincs olyan óra, hogy ne gondoljam át, mit kellett volna máshogy csinálnom, nincs olyan perc, hogy ne juss eszembe valamiről. Az életem része vagy, mint ahogyan az életem része az is, hogy ennyire hiányzol. A mai napig beleborzongok, ha az első csókunkra gondolok, még mindig érzem az illatodat és hallom a hangodat, ahogy azt mondod "szeretlek". Én is szeretlek. Örökké.

A szavakat lehet csűrni-csavarni. Lehet szép ígéreteket tenni, hogy megnyugtassuk a szívet és elcsábítsuk a lelket. A szavak végül nem jelentenek semmit. Csak címkék, amelyeket azért ragasztunk a dolgokra, hogy csenevész kis agyunk megértse a rejtett természetüket. Az esetek kilencvenkilenc százalékában a valóság teljesen más. Az a legbölcsebb, aki hallgat.

A szeretet érzése mindig tartalmazza a saját ellentétét is. A legerősebb szeretet mögött ott rejtőzik az épp annyira erős gyűlölet. (...) Az egyetlen különbség, hogy a szeretet már virágba borult, míg a gyűlölet még csak csíraként van jelen. (...) Gondolj vissza egy esetre, amikor valaki, akit igazán szerettél, megbántott! Lehetett az közömbösség vagy árulás, vagy valami esemény, ami rávilágított, hogy akit szeretsz, az sem tökéletes, hanem csupán ember. Ha becsületes vagy magadhoz, emlékszel, milyen erősen és hirtelen tud a szeretet más érzelemmé változni.

A vágyaknak különleges helye van szívünkben, mert bár mindegyikünk sok-sok vágyat dédelget élete során, régi vágyainkat úgy dobjuk el, mintha sosem léteztek volna. A vágyakozásnak sosincs vége, függetlenül attól, hány kívánságunk teljesedett be, s ugyanakkor egyik sem tart elég sokáig ahhoz, hogy leszoktasson a vágyakozásról.

Velem maradtál, - történjék akármi, gazdag vagyok, s immár kifoszthatatlan.

Szeretetlen világban élünk, és ha megszeretsz valakit, kiteszed magad annak a veszélynek, hogy szembe mész a szélviharral. Hogy a mai élet ellen élsz.

Minden, ami körülvesz, annyira megtervezett, annyira a helyén van, annyira teljes és tömör és felcímkézett, hogy végül azt hiszem, hogy álmodtam, hogy jól vagyok így, hogy kellően meg tudom magam védeni, és nem szabad hagynom, hogy elragadjon a képzelet.

Gyakran csakis a testünkkel tudjuk megnyugtatni egymást, félelmeinket eloszlatni és lelki görcseinket kioldani.

...mert Én csak veled akarok lenni! Mindig...Mindenhol... Az már mindegy igazából, hogy itthon a meleg ágyban, az utcán szakadó esőben vagy éppen egy híd alatt, étel, ital nélkül, a leghidegebben. Tudod mindegy hogy hol, hogyan..csak veled...örökre!

Minden... minden így kezdődött. Minden azzal a csillogó, szemkápráztató, mégis fáradt és törékeny tekintettel kezdődött. Az volt a próba.

Az, hogy veled legyek, inkább legyen a halál...

Utáltalak. De csak azért, mert annyira vágytam rád.

Hiába modják azt, hogy ne a szívedre hallgass, hanem az eszedre, mert ha egy csöpp eszed is van, a szívedre hallgatsz!

Néha nem ahhoz kell sok erő, hogy az ember kitartson valami mellett, hanem ahhoz, hogy lemondjon róla.

Már elmondtam neked, mire érdemes odafigyelni! A jó nem egyik pillanatról a másikra jön. Van aki sokat szenved, de végén a paradicsomot kapja, ha mindig kitart!

Rakd le... Felejtsd el... Többet ne nézz hátra! Egyenes út vezet tovább! Vissza ne fordulj már soha! Ne légy ostoba!

 

Már nem hiszek neked... nem hiszem, hogy jó lehet... nem hiszem, hogy van tovább... nem hiszem, hogy annál több kell, mint ami volt, és ami jár...

- Felejtenem kell.

- Engem?

- Nem.

- Minket.

Nélküled semmi vagyok... Veled minden...

Hagyjon el, hagyjon így. Ne álltasson, hogy szeret. Nem érdekel, mit ígér, és nem érdekel már a holnap....

Ha vadász leszel, hadd legyek én az a vad, aki hiába menekül, beléd akad...

Fáj még az érzés, mely hozzád húz, Emléked képe még nem fakult.

 

Ki kellett volna nyitnod a szemed és meglátni, hogy bolondultam érted.

Még egy percet veled álmodok, aztán lemondok rólad…

Minél többször állsz fel, annál könnyebbé válik.

Amikor 16 éves vagy, mindenkibe beleszeretsz. 17 évesen megismersz valakit, akit különlegesnek hiszel, de hamar 18 leszel, és már túl is vagy az első csalódáson. Mire betöltöd a 19-et, megtalálod azt, akit mindig is kerestél, de az érzések gyorsan változnak, és 20 évesen újra kezdenél mindent. De legbelül tudod, hogy valaki csak rád vár.

Feledni akarod, de nem teszed. Valami hozzá köt, amitől nem szabadulsz. A szeretet az, s már nincs visszaút.

Azért vagyok valakivel, mert több vagyok vele, mint nélküle.

Életünket a lehetőségeink határozzák meg; azok is, amiket elszalasztottunk.

„Nem tudom, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.”