Van az érzés... Ami másnak nem adható. Csak neki. Aki felébresztette. Ott ülsz az asztalnál, a kávéd lassan kihűl, de te észre sem veszed. Ő figyelmeztet, hogy hideg lesz. De nem számít, nem érdekel. Most nem. Most csak az érdekel, aki veled szemben ül. Amit mond, ahogy mosolyog, ahogy a fejét billenti. Minden apró mozdulatát figyeled, minden szavát lesed, és egyre inkább érzed: közöd van hozzá. Hozzá van közöd. Ezekben a pillanatokban fedezed fel őt, és bár még alig tudsz róla valamit, mégis, a legfontosabbat már tudod: ő az, akivel szívesen vagy együtt.

Hányszor fogadtad meg, hogy őt már nem... már nem engeded el. Mert már annyi fájdalmas emlék kísér. Vagy csak egy. De az is sok. A fájdalomból az is nagyon-nagyon sok. És megfogadod, hogy őt nem, nem engeded el. Mert tudod, hogy ő sem akar menni. Mégis megy. Mert kell. Mert muszáj mennie. Nem akarod elengedni, mégis újra megteszed. Elengeded. Őt is. Mert valami erre kényszerít. Valami. Amit úgy hívnak: Szeretet... Ezért engeded el. Mert szereted. Igen, néha engedni kell. Van ilyen...

Van a szerelem... A szerelem, amely nem évszakfüggő. Nem tavasszal érkezik, hanem egy találkozással. Akkor, amikor találkozol azzal, akivel minden együtt töltött pillanat csoda. Olyan csoda, amit sok ember talán soha nem él át. A csoda, hogy ott ülsz mellette, hogy foghatod a kezét, hogy rád mosolyog, igen, neked adja mosolyát.

Van a nyíl... A vadász nyila. A vadászé, aki el akarja ejteni a vadat. Aki azért feszíti meg íját és lövi ki nyilát, hogy megszerezze őt. Magának. Meg akarja ölni. Elejteni. Becserkészi, céloz... és a nyíl surranva hasítja a levegőt és talál célba. És a nyíl és a vad története itt véget ér. Ez a nyíl a véget jelenti a megcélzott számára. De van egy másik nyíl. Egy másik, amely nem a véget, hanem a kezdetet jelenti. Egy nyíl, amely célba vesz, és eltalál. Eltalálja lelkedet. És megöl. De nem téged. Nem a lelkedet. Megöl valamit. Az önzést. Mert attól a pillanattól, amikor ez a nyíl eltalál, már nincs benned önzés. Meglátod a Másikat, akinek kezében ott az íj, és már nem te vagy fontos, hanem Ő. Már neki akarsz adni mindent, ami szép, ami jó, mindent, ami te vagy. Mindent, amivel szebbé teheted számára a világot. Mert ez a nyíl a kezdet nyila volt. A szeretet kezdetéé. Igen, van ilyen nyíl.

Két olyan pillanatunk van, ami egészen biztosan egyszeri és megismételhetetlen. Az első és az utolsó szívdobbanás. De a kettő között... a kettő között még lehet egy harmadik. Van egy harmadik, amiért értelmet kap a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel, és meglátod benne mindazt, amiért értelmet kap a másik kettő. Amikor megérzed, hogy van értelme. Mindennek. Az Életnek, a szépségeknek, a világnak. Az a két másik pillanat ettől kap értelmet.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy elfelejtem, és többé nem szeretem, hanem azt, hogy elengedek minden olyan káprázatot, mely bennünket ehhez a romlandó, mulandó, földi káprázat-világhoz kötött! 

Még mindig hiszek benne, hogy egyszer csak hirtelen írsz nekem és bevallod az érzéseidet, amiket eddig elrejtettél. Ugyanazokat, amiket én is érzek. Hogy emlékszel minden kis aranyos dologra, amit érted tettem, és minden butaságra, amit mondtam. Hogy csak úgy írsz és azt mondod, én vagyok az egyetlen, akit akarsz. Az egyetlen, akire gondolsz. Szeretném ha azt mondanád, hogy az egyetlen ok, amiért elmentél, hogy féltél az érzéseidtől, vagy túlságosan is akartál engem. Csak valamit, ami még mindig odaadná a legcsekélyebb darabka reményt...

Egy nap, amikor már nem leszek melletted, hiányozni fogok neked! Egy nap, amikor már továbbléptem... Hidd el, hiányozni fog minden, amit most eldobsz magadtól. Hiányozni fog a mosolyom.. amikor minden ok nélkül őszintén rád mosolyogtam. Hiányozni fog a nevetésem.. és a közös nevetéseink. A viccelődéseink.., mert ne tagadd, volt idő, mikor te is jól érezted magad velem! Hiányozni fog az érintésem, a szavaim, a tekintetem.. De még az is hiányozni fog, hogy idegesítselek. Sőt, még a veszekedéseink is hiányozni fognak. Idővel majd.. amikor rájösz, hogy valójában szerettél, csupán túl büszke, és kalandvágyó voltál, hogy ezt beismerd, és mellettem maradj!...Akkor majd.. csak annyit mondhatok: Sajnálom! Sajnálom, hogy most hiányzom, akkor, amikor már túl késő!!

Totál káosz vagyok, csakúgy, mint a szobám. A legidiótább dolgokon röhögök, és mindig rossz időben rossz dolgot mondok. Hülyén viselkedem és könnyen begurulok. De ez vagyok én. Csak ilyen tudok lenni...

Csak néha éreznéd azt, amit én érzek. Csak néha keresnél, ha nem is kérlek. Csak néha törődnél velem, ahogy elvárom. Csak néha letörölnéd könnyeimet, ha látod...

Mikor azt mondod: nem tudom, hogy mit érzek irántad, hazudsz. Ezt jól tudom én is, és jól tudod te is. Mondd inkább azt, hogy nem érzel semmit, mert olyan nincs, hogy valaki ne tudja eldönteni az érzéseit. A képlet egyszerű: vagy érzel valamit vagy nem érzel semmit.

Hogy mi a különbség az ígéretek és az emlékek között? Az ígéreteket mi törjük meg, míg az emlékek minket.

Mindketten túljutottunk rajta igen, de mindig lesznek olyan kínos pillanatok, amikor egymásra nézünk és eszünkbe jut, hogy milyenek voltak a dolgok régen.

Már szinte szégyelled magad, amiért valaki ilyen fontos lehet számodra. Hogy nélkülük semminek érzed magad. Senki sem képes megérteni, hogy ez mennyire fáj. Reménytelenül érzed magad, mintha semmi sem tudna megmenteni és amikor vége, és eltűnt, már majdnem azt kívánod, hogy újra tiéd legyen az a sok rossz, mert így lehetne jó is.

Úgy írnék, hogy megtudjam, mi van veled, de gondolkodom és rájövök, hogy a pi**ába, téged sem érdekel, hogy vagyok! Akkor inkább szarok rád én is!

Hónapokig beszéltünk és ebből rutint csináltunk. Most pedig már nem is beszélünk, és a hiányodtól lett rutin.

Ez elég elcseszett dolog, nem igaz? Hogy valaki hogyan ébred fel és dönti el, hogy nem beszél veled többet. Nincs ok. Nincs magyarázat. Nincsenek kimondásra váró szavak. Csak cserbenhagytak, mintha szart se jelentettél volna nekik, és ami a legjobban fáj, hogy úgy tűnik, ezt olyan könnyen tették meg.

Néha szeretnék visszamenni az időben csak azért, hogy arcon vágjam magam, a hülyeségek miatt, amiket elkövettem..

Egy ideig futni fog utánad; de elérkezik majd a nap, amikor abbahagyja a kis körök futását körülötted. Túl fog rajtad jutni és pontosan ebben a pillanatban, az fogod kívánni, hogy bárcsak hagytad volna, hogy elkapjon.

Akkor tanultam meg a legtöbbet a szerelemről, amikor vége lett, és akkor tanultam meg a legtöbbet a barátságról, amikor egyedül voltam.

Bár sose tetszettél volna meg. Bár sose pazaroltam volna arra az időmet, hogy veled beszélgetek, vagy rád gondolok. Bár sose aggódtam volna, és sose érdekelt volna, hogy mennyire figyelmen kívül hagysz. Bár sose izgultam volna ennyire, amikor éreztetted velem hogy különleges vagyok. Bár sose hittem volna el a szavaidat. Bár sose lettek volna reményeim feléd. Bár sose próbálkoztam volna, úgy hogy tudom hogy ugyanazokon a dolgokon fogok keresztül menni. Mert a végén, az egyetlen akinek fájni fog, az én vagyok.

Ha valakiben megbízol, abból két dolog lehet:

- egy életre szóló barátság,

- egy életre szóló lecke.

A barátoknak nem lehet elégszer elmondani: köszönöm.!♥

" A legrosszabb fajta magány, megfosztva lenni az őszinte barátságtól." 

- Mit csinálnál ha azt mondanám, hogy soha többé nem találkozhatunk?

- Nem hinném el...

De ha tényleg ez lenne a helyzet.....mit csinálnál?

- Rávennélek, hogy maradj.

- És ha nem maradnék??

- Veled mennék.

- Ha meghalnék?

- Utánad mennék.

- Komolyan?!

- Igen. Te mindig támogatsz ha szerelmi bánatom van, ha gondok vannak a családommal, vagy ha összeveszek valakivel. Miattad vagyok jókedvű. Miattad bírtam ki mindent ami velem történt. Miattad tudok mosolyogni. Nem tehetem meg veled, hogy cserben hagylak. Meg persze túl sem élném nélküled. Nincs olyan, hogy csak én. Nekem te már a részem vagy mióta mindent tudsz rólam. És ha elakarnál tűnni ne is álmodj róla, hogy sikerülni fog, mert ha kell akkor a föld alól is előáslak, mert a legjobb barátnőm vagy... ! ♥

Amikor egy igaz barátot képzelek el magamnak, akkor egy olyasvalaki jelenik meg lelki szemeim előtt, aki szeret engem és törődik velem. Áldozatokat is hajlandó hozni értem, akárcsak én érte. Meg lehet bízni benne, a nézeteimet és a véleményemet megoszthatom vele, és nem hagy cserben akkor sem, ha le vagyok eresztve. (...) Ő az igaz barát, aki minden esetben kitart mellettem. (...) SEMMI sem ingatná meg az igaz barátomba vetett hitemet. Továbbá abban is biztos vagyok, hogy nem veszteném el soha, hacsak nem tennék valami olyasmit, ami nem fér bele a barátról kialakított képbe.

Van néhány szabály, amit tisztelnünk kell. A barátunk bűnét nem vágjuk a képébe, és tudni kell megbocsátani, nem csak kötelességből megmenteni. Ha pedig beszél hozzád, a szemébe nézel, hogy megígérd, többé nem hagyod el. Ha szégyelli a múltját, te nem hozod szégyenbe, ha ő nem adja el a barátságát, te sem árulod el az övét. Ha legörnyednek a vállai, nem háborgatod. Ha igaz barátra lelsz az életben, mindent megteszel, hogy kiérdemeld. Ha egyszer kinyújtja feléd a jobb kezét, azt a kezet többé nem engeded el.

Vannak az életben kimondhatatlan dolgok és nehezen gyógyuló sérülések.

Ne gyászolj! (...) Felejts el engem addig a határig, amíg már nem zavar a rám való emlékezés. Egészen ne! Az fájna! De legyek én körötted valami szelíd és nem bántó emlék, olyan, akire jólesik gondolni, de már nem könnyeztet meg. Ne úgy jussak az eszedbe, hogy belerándulj a fájdalomba, hanem úgy, hogy elmosolyodj.

Az a szomorú igazság, hogy a hozzánk legközelebb állók képesek a legnagyobb fájdalmat okozni nekünk.

Soha ne rombolj le kerítést addig, míg ki nem deríted, miért emelték.

Soha többé nem akarok rólad ilyet álmodni. Sőt többé nem is akarok rólad álmodni. Már belefáradtam abba, hogy folyton rád gondoljak... Élni akarom az életem nélküled. De, hogy éljem így ha még az álmomban is jelen vagy... elértem végre azt a szintet, hogy nem érdekelsz... és akkor előjössz az álmomban... Ki engedte meg neked hogy már itt is bánts? Mert bántottál... nagyon. Egy pár voltunk, mármint az álmomban... nem sokáig tartott de azok voltunk. Aztán közlöd velem, hogy szakítani akarsz... és hogy van valakid, akivel ráadásul az orrom előtt hetyegsz... Miért teszed velem ezt, mikor tudod hogy ez nekem rohadtul fáj, miért kell ilyeneket álmodnom, és legfőbbként miért bántasz még mindig? Miért nem lépsz túl rajtam, ahogy én tettem ezt? Felejts el engem, ne is gondolj rám. Hagyj békén végre. Szállj ki az életemből. Nincs már itt keresni valód. Semmi. Viszlát idegen.