Legbelül mindenki megfejthetetlen titok számunkra. (...) Sosem láthatjuk egymást tökéletesen tisztán. Mindannyian csak töredékeket látunk és értünk meg egymásból, mintegy tükör által, homályosan.

A nőnek kellenek a szerelmes szavak. Szavak nélkül szeretni nem lehet. Éppolyan lehetetlen, mint szerelmet vallani egy nagyothalló embernek.

- Rettegek.

- Miért?

- Tizennyolc éven keresztül egy ablakon át néztem a világot, arról ábrándozva, milyen lehet, amikor a fények kigyúlnak az égen. Mi van, ha mégsem olyan lesz, mint amilyennek megálmodtam?

- Olyan lesz.

- És ha olyan lesz? Utána mihez kezdjek?

- Szerintem ez benne a legjobb. Keress egy új álmot.

Utazók vagyunk egy kozmikus utazásban - csillagpor, amely a végtelenség örvénylésében kavarog. Az élet örök. Az élet kifejeződései azonban tünékenyek, elsuhanóak, mulandóak. (...) Egy pillanatra megálltunk, hogy találkozzunk egymással, érezzük, szeressük egymást és részesüljünk egymásból. Ez becses pillanat, de futólagos. Kis epizód az örökkévalóságban. Ha gondoskodásban, tiszta szívűségben, szeretetben részesülünk, gazdagságot és örömet teremtünk egymás számára. És akkor ez a pillanat megérte a fáradtságot.

Nem sokat fejlődik az ember, ha harminchét éves korában ugyanabban hisz, mint hétéves korában. Túl kell lépni a régi elképzeléseken, szokásokon, véleményeken, olykor még a barátokon is. Nehezen tanulja meg az ember, hogyan kell elhagyni dolgokat. A kígyó levedli bőrét, mert arra van szüksége. Nem férnek el az új dolgok, ahol kevés a hely.

(Milyen érvényes lett arcom: két tenyered zárójelében!)

Az ember megrészegedik, ha szívébe költözik az ég. Amíg távol voltál, haldokoltam. Te adtad vissza tűnő életemet. Azt éreztem, valami belém hasított, oszlik a homály, és izzón, lázasan árad vissza belém a gyönyörű élet. Milyen furcsa élet, amit te adtál vissza. Olyan mennyei, hogy szinte fáj. Mintha nőne a lelkem, s nem találná helyét a testemben. Angyali érzés ez, a beteljesedés érzése, fejembe száll és elszédít. Mintha szárnyak verdesnének a szívem helyén.

Most már ki tudom mondani: nagyon sajnálom. Ezerszer is ezt kiáltom innen, de ő nem hallhat meg engem. Teli torokkal üvöltöm a fák és hegyek csúcsa fölött, hogy "köszönöm" és "ne haragudj", a szeretetem a tavakba öntöm, és csókokat lehelek neki a széllel, remélve, hogy valamelyik csak eljut hozzá.

mindhalálomig ellenállhatatlan leszel számomra.

Ne felejtsd el, hogy őrülten egymásba vagyunk zúgva, szóval bármikor nyugodtan megcsókolhatsz, ha kedved van.

Te maximálisan azonos vagy azzal, akinek én gondollak. Ezt olyan biztosan tudom, mint azt, hogy most itt állsz előttem, és ez a te vállad, amit a tenyeremben érzek. Nekem te kellesz. Vagy senki. Azt, hogy jövő egy lánnyal, azt én csak veled tudom elképzelni. Bebizonyosodott. Adtál rá időt. Eleget. Minél több idő múlik el, annál biztosabb vagyok benne...

Tudod..., te vagy az egyetlen nő a világon, akinek a lelke pontosan olyan szép, mint a teste.

Azzal, hogy szeretsz, igazolod a létezésemet; azzal, hogy szeretlek, igazolom mindkettőnk létezését.

Mert ezt teszi velünk a szerelem: repülünk, de könnyen padlót foghatunk. Szárnyak nélkül zuhanunk, mint egy darab szikla, és közben azon gondolkodunk, mi a francért kellett leugranom? De érted ezt is bevállalom, a zuhanást is. Itt csak egyetlen ember van, aki szárnyakat ad nekem, és az te vagy.

Jó volna csak fogni a kezedet és érezni, hogy mit gondolsz, mit látsz ott, ahova nézel, és ahova én hiába nézek, mert talán úgysem látok semmit.

Mert én szívemben hordom a múltamat, s ha felnyithatom neked szívemet, akkor egész életemet neked ajándékoztam.

Tudom milyen nehéz az álarc, milyen fárasztó. Csak én látok mögé, és nem ijedek meg tőle. (...) Mintha tükörbe néznék, ezért tartozunk össze.

Egyedül te adtad nekem (...) azt a szerelmet, amelyben nem maradtam magamra, amelyben semmit nem lehetett félig, alig, éppen hogy; mert minden mozdulat hiányzó része ott volt tenálad, ahogy minden mondat, gondolat és tett második fele.

Te soha nem vagy a terhemre. Ezt tudod. Különben saját magamnak lehetnék a terhére, ugyanis te a részem vagy. Mindig magammal cipellek, keresztül-kasul a földrészeken és az érzelmek tájain, mint vágyképet, mint a teljesség illúzióját, mint a leg eszményibb szerelmet.

Tudod, az a legborzasztóbb, hogy nem felelsz, hogy nem tudunk beszélgetni. Ezt mindennél nehezebben bírom. (...) Ha olvaslak, hallom a hangodat. Nagyon sajátságos, de szerelmesebb vagyok beléd, mint bármikor életemben. Nem csak szeretlek. Szerelmes vagyok. Mint akkor, mikor még nem szerettük egymást ennyire, csak szimpla szerelmespár voltunk, vad erotikus erőtérben. Most minden más, erősebb, jobban kötő, de szerelem ez. Lehet, hogy soha senkinek nem tudom megmagyarázni kívüled, mert nem úgy kívánlak, nem azt, és mégis szerelem. Talán mert teljesülhetetlen, mert nem jössz, csak várlak.

Volt valahol ezen a földön egy nő, lehet, hogy csak két lépésre, de lehet, hogy tíz kilométerre tőlem, és egyetlenegy dolog számított, csak az érdekelt, hogy el tudjon érni. Tele voltam bizakodással, energiával. Azt hiszem, abban az időszakban elégedett voltam az életemmel. Mert ha nem volt is velem, legalább tudtam, hogy valahol létezik.

Igen, tudom, nagyon különbözőek vagyunk, és mást akarunk. Ennek ellenére e pillanatban semmire, senkire sem vágyom jobban, mint rád. Ne mondd, hogy nem érzed, hogyan szikrázik köztünk a levegő! Ne mondd, hogy nem égsz ugyanúgy a vágytól, mint én!

Semmit nem akarok jobban, mint elcsábítani téged, teljesíteni minden vágyadat, míg már senki más nem létezik számodra, csak én!

A kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket - az megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy. Amikor a vágy még ebben a tiszta állapotban van, a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át.

Az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után; keresi, kergeti, hiába, és az élete elsorvad a nosztalgiában.

Minden érdekelt vele kapcsolatban, és szinte pattanásig feszült minden érzékem, hogy bár vele vagyok, mégsem érezhetem őt.

Olyan sok dolog létezik, ami érzelmeket elevenít fel: a föld lágysága tavasszal, felhők a nyári égbolton, az őszi szellő illata, az esőcseppek hangja egy selyem esernyőn, a hűvös levegő az iskolából hazafelé tartva, a táblatörlő illata, a távoli teherautók elsuhanó hangja az éjszakában, vagy a biztonság és megnyugtató érzése egy kisboltnak késő éjjel. Csak meg akartam osztani veled ezeket az érzéseket. Életem végéig.

Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardonnay-t iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot, és hogy hihetted akár egy rövid percre is, hogy boldog voltál. És néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér, és becsönget hozzád. És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre, és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved, és a lelked apró darabjai egyszer visszaállnak, és a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elmentek, lassan kezdenek elmosódni!

A kölcsönös szeretet, amely nem kerül napvilágra, csupán egy üvegfal. Egy üvegfal, melyet csakis egy szerelmes vallomás törhet át.

Még ha holnap el is tűnik minden, amíg rám mosolyogsz, másra nincs is szükségem.

Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt. És ha egyszer a távoli jövőben találkozunk az új életünkben, boldogan fogok rád mosolyogni, és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt, miközben megtanultunk szeretni!

A szerelem az egyetlen olyan dolog, ami akkora fájdalmat okozhat nekünk, hogy aztán félünk újra szeretni.

Vannak, akik megijednek attól, hogy másként is élhetnének, és attól, hogy a világ mégsem annyira szar. Vannak, akik úgy hozzászoknak a dolgokhoz - még a rossz dolgokhoz is -, hogy nem mernek változtatni. Az ilyen emberek feladják. És ha ők feladják, mindenki veszít.

Emlékszem, hogy egyik reggel hajnalban keltem, úgy éreztem, minden csupa lehetőség. Azt gondoltam, hát innen kezdődik a boldogság! Ez a kezdete! És persze mindig egyre több jön! Nem jöttem rá, hogy nem a kezdet volt. Maga volt a boldogság. Az volt A Pillanat. Épp akkor.

Ha volt is bűn, mit elkövettem, már régen leróttam az árát. Nem kell több férfi, aki átver, nem kell több gyötrelem, sóhaj, ábránd!

Szerettem én valaha őt? Vagy csak imádom a fájdalmat, a rendkívüli fájdalmat, és azt, hogy olyasvalakire vágyom, aki elérhetetlen?

Arra vágyom, hogy mindent eldobva fussak hozzád, de mintha ólomsúly lenne a lábamon, és tudom, hogy nem dobhatom le. Most már én is tudom, mit jelent az, hogy bárcsak!

Annak ellenére, hogy nem vagyunk felnőttek, tudjuk, hogy nincs olyan dolog, mint az örökkévalóság - most, hogy már nem vagyunk gyerekek. De akkor az idő valóban megállt, és mi voltunk az egyetlen emberek a világon. Az a pillanat olyan valós volt és olyan álomszerű. Úgy éreztem, hogy csak egy pillanat volt... úgy, mint egy örökkévalóság. Akkor a fiatal szívünkben, biztos vagyok, hogy létezett az örökkévalóság...

Az élet olyan, mint egy doboz bonbon: olcsó, sablonos ajándék, amit senki sem kér. Nem visszaváltható, csak csendben fogyasztható. Megesszük, mert ha már megvettük, ne vesszen kárba. Habzsoljuk, pedig igazából nem is ízlik. Igaz, néha találunk köztük krémeset, vagy tejszínest, de azoknak az íze túl hamar elillan a szánkban, és a doboz alján ott marad a fognyűvő mogyoró, amiket ha elfogyasztunk, nem marad másunk, mint egy üres doboz, tele aranysárga, gyűrött papírgalacsinnal.

Vannak ajtók, amik nem maradnak örökké nyitva. Az elszalasztott lehetőség soha nem tér vissza, és ha csak várakozol, az nem jelenti azt, hogy erős vagy, vagy azt, hogy igazad van. Néha csak annyit jelent, hogy félsz a változástól. Mindenkivel előfordul. Tudod, mire jöttem rá? Az élet túl rövid.

Én hiszek neki, amikor azt mondja, hogy soha nem szeretett még senkit, és hogy én vagyok az élete értelme. Micsoda közhelyek, és mégis mikor ő mondja, és közben a szemembe néz a gyönyörű kék szemével - nos, akkor bármit mondhatna, mindent elhinnék neki. Talán ez a szerelem?

Nincs szükségem együttérzésre, nem fogok sírni és nyafogni. Mert az élet az én fényem és szabadságom, és akkor ragyogok, amikor akarok.

Olyan vagy, mint a homok. Próbálok beléd kapaszkodni, de kifolysz a kezeim közül.

Eleinte elég volt, ha láttuk egymást. Elegendő volt egy óra, akár csak egy röpke óra, hogy érezzük a boldogságot. S bármily hosszú ideig voltunk is távol egymástól, soha nem aggódtunk, hogy mi lehet a másikkal. Léteztünk egymás tudatában. Ez elég volt. Erősek voltunk, sérthetetlenek. Együtt és külön, külön... A boldogság a dolgok kezdetében van.

Egyesek akkor sem látják, ami az orruk előtt van, ha olyan éles a szemük, mint a sasé. Van, akit kézen fogva kell vezetni, különben élete legfontosabb tényeit sem veszi észre.

Aki kinyit tehát egy könyvet, mindenekelőtt önmagát nyitja ki. Nem az író, s nem is az író által teremtett alakok fájdalmába vagy reményébe ütközik, hanem saját magáéba.

Amíg nem ismertelek, nem bíztam soha senkiben. Láttam, amikor könnyeket hullattál értem; és tudom, hogy mindig mellettem álltál. Amikor velem vagy, mindig olyan nyugodt vagyok és boldog. Tudom, hogy nem vagyok vidám, sem szórakoztató.

Ne fogadd meg a tanácsomat. És bárki más tanácsát se. Bízz magadban! Jó vagy rossz, boldog vagy boldogtalan, de a te életed, és csak rajtad áll, hogy mihez kezdesz vele.

Lehet, hogy én még nem akarok találkozni a herceggel. Lehet, hogy még randiznom kell néhány udvaronccal, lovászfiúval, kertésszel, vadásszal, törpével, mielőtt azt akarnám, hogy valaki megmentsen.

A kertben ültek a szép tavaszi napsütésben, a régi hintán, és az egész világból csakis egymást látták.